Mások kedvéért nem fogok másképp élni!

Somogy megyében születtem, de ritkán megyek már haza, mindenkinek megvan a saját kis élete. Apa a nőjével van, akit Katának hívnak, és tíz éve vannak együtt. Ez volt a ballagási ajándékom. Mármint az, hogy elváltak anyával. De anyának is van pasija, nem is tudom, öt, talán hat éve. Elvannak.

Néha még felhív, és próbálja magát visszakönyörögni, de ezek után... Nem is tudom, mit gondol. Mindenki azt mondja, hogy ideje felnőni és szembenézni a valósággal. Ne kergessek gyerekkori álmokat gyümölcsfás házról, tökéletes férjről meg egy álommunkáról.

Néha rossz érzés, hogy így le vagyok maradva, főleg, hogy már az Iza is házas, a gimis osztálytársam, aki szegèny olyan csúnya volt, hogy azt hittük, apácának megy majd, mert így legalább lesz mire fognia, hogy miért nem veszti el a szüzességét. Persze már tudom, hogy nem ez a fontos - de akkor az volt.

Egyébként én 17 voltam, amikor először feküdtem le valakivel. Volt egy házibuli, jó sok bor, meg egy tök jóképű srác, a Máté. Utána egy évig jártunk. Szerettem. Aztán elmúlt. Utána jött az Ábel, a Kristóf meg a Gábor, köztük egy-két egyéjszakás kaland az egyetemi koliban. Mindnek tudom a nevét, csak minek írjam le? Pedig esküszöm, tök jó fejek voltak, és nem volt semmiféle stikkjük, úgyhogy akár bármelyikkel szerelmesek is lehettünk volna egymásba, de végül valamiért nem így történt. Be kell látnom, hogy nem minden úgy alakult, ahogy valaha elképzeltem.

Fel kell nőni, tudom.

Például nem gondoltam volna, hogy majdnem harminc évesen, hajnali háromkor, mikor az inszomnia gyötör, úgy döntök, hogy megírom az életemet egy regény formájában. De így, hogy már most a jelenben tartok, rá kellett jönnöm, hogy belefér az egész 3000 karakterbe. Hát író sem leszek, azt hiszem. Sem orvos, sem balerina, sem pilóta (pedig kiskoromban szerettem volna).

Se könyv, se korona. Se férj, se gyerek, se saját ház.

Sőt, még lakás se, de már elkezdtem a Fundamentát. Az olyan felnőttes dolog, nem?

Ja, azt meséltem már, hogy egy játékmacival alszom? Lehet, kicsit ciki, de hát a Brúnó mindig itt volt mellettem. Egyedül ő. Szerintem valami fontosat elfelejtettem - ja, igen, megvan. Hogy amúgy boldog vagyok. Igen, kettesben a plüssmedvémmel, 28 évesen, egyedülállóként. Tök boldog. Tudom, ez senkit nem érdekel. Nem posztképes, meg anya sem tud dicsekedni vele.

De másokért, idegenekért, fotókért, bejegyzésekért, lájkokért nem fogom másképp élni az életemet. Lesz könyvem, ha hatvan leszek. Lesz koronám, ha készíttetek. Lesz férjem, ha megtalálom, akivel le akarom élni az életem. És akkor gyerekünk is lesz, meg egy nagy kertes házunk. És a fiunkból lehet pilóta, ha majd az szeretne lenni, a lányunkból meg balerina. És talán pont ezt jelenti felnőni: elfogadni azt, aki vagy. Hibákkal, rossz döntésekkel és feleslegesen kergetett álmokkal. De őszintén. Ez az, ami számít - szerintem.

Nyitókép: Shutterstock