Levél a legjobb baráthoz, aki nem része már az életemnek

Kedves Barát!

Azt hittem, mi nem vagyunk olyanok, mint a többi csaj, akiket csak a hasonló élethelyzetek kötnek össze:

• a pocsék gimis osztályfőnök,
• a hatalmas bulik,
• a szenvedés a szakdogával,
• a mocsok pasik miatti kesergés,
• a randik az Igazival stb.

Mindig nevettünk azokon, akik csak egy-egy hasonló életszakasz miatt fonódnak össze pár évre, de igazából nincs köztük valódi lelki kapcsolat. Olyan igazi, mély, örömökön és bánatokon is átívelő kötődés, vagy szoros - külső körülményektől független - világnézeti rokonság.

Sosem irigykedtünk egymásra. Na jó, ez így nem igaz, persze, hogy irigykedtünk egy csomószor, de olyan mély volt az egymás iránti szeretet és tisztelet, hogy ezt mindig meg tudtuk beszélni. És végül együtt örültünk a másik sikerének, boldogságának. Igen, mindig mindent meg tudtunk beszélni, még a legcikibb, legfájdalmasabb dolgokat és a legsötétebb titkokat is.

Máig gyakran eszembe jut, hogy milyen jó volna, ha még mindig ott volna a számod, amit tárcsázhatok akár az éjszaka közepén is. És ha csörög a telefon, még mindig reménykedem titokban, hogy talán te hívsz... De ennek az időszaknak mára már vége. Az élet minket is úgy sodort el egymás mellől, ahogyan azokat, akik csak pár évre barátkoztak össze cellatársakként a női börtönben.

Francokat az élet a bűnös! Mi magunk voltunk azok, akik hagytuk ezt. Mindketten. Egy idő után más nyelven kezdtünk beszélni: mindent félreértettél, minden szavam miatt magyarázkodni kellett. Drága jó Barát, jó lenne, ha visszakapnálak, de a balhék őszintén szólva nem hiányoznak: nyugodtabb az életem, mióta nem kell állandóan tojáshéjon járnom, azon gondolkodva, hogy nem bántalak-e meg valamivel.

A távolság mostanra áthidalhatatlan - még ha fizikailag ugyanabban a városban is élünk. Két hetet voltam kórházban, és te egyszer sem látogattál meg. Azóta lányom is született, és - hiába terveztem titokban, naivan, hogy majd keresztanyaságra kérlek fel - te sosem láttad még őt. Persze érthető, én is ritkán mentem hozzád az utóbbi időben, és egy ponton túl már csak a virtuális valóságra korlátozódott a kapcsolatunk.

Nem voltunk már ott egymásnak hús-vér formában, mikor fontos dolgok történtek. Mások viszont nagyon is ott voltak,és ezek a mások lassan mind fontosabbá váltak. Ők voltak a beavatottak, mi pedig lassacskán idegenek lettünk egymás számára.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebb ez így, de a régi szép idők, a nagy kirándulások, a hajnalba nyúló borozások és beszélgetések még mindig hiányoznak. Az, ahogyan egymás mellett, egymás által ébredtünk rá saját lelkünk nagy igazságaira, és vezettük rá egymást az önismeret útjára - csak, mert egymás tükrei lehettünk.

Hiányzik a mosolyod, a vicceid, és az a tiszta, önkritikus őszinteség, ami azzá tesz, aki vagy. És akit én mindig nagyon fogok szeretni, még ha nem is beszélünk, és valószínűleg soha többé nem is találkozunk már. Örökké hálával és szeretettel gondolok rád, bárhová is sodorjon az élet.

Szeretettel,

Egy Régi Barát

Nyitókép: Shutterstock