Tíz év telt el, de a szégyenem azóta is múlhatatlan

Tíz évvel ezelőtt, egy balatoni nyaraláson találkoztunk először. Nehéz időszak volt mögöttem, mert nem sokkal előtte külön költöztek a szüleim, és ez nemcsak engem, hanem a hatéves öcsémet is borzasztóan megviselte. Már hosszú ideje nem voltam önmagam. Még csak 15 éves voltam, de faltam a csajokat, és nem törődtem azzal, hogy össze töröm-e a szívüket, vagy sem. Így utaztam Keszthelyre táborozni, és abban is biztos voltam, hogy egy cseppet sem fogok unatkozni.

Emmával már a tábor első napján közel kerültünk egymáshoz. Ő és az édesanyja később érkeztek, mint mi, de már elsőre feltűnt, milyen magas, gyönyörű, és páratlan tisztaság árad belőle. Mégis, leginkább az fogott meg benne, hogy hidegen hagyta a jelenlétem. A többi lány teljesen oda meg vissza volt értem, nem kellett erőfeszítést tennem, hogy megnyerjem őket. Emma tényleg más volt. Nála a csajozós szövegeim, vagy a lehengerlő mosolyom kevésnek bizonyult, engem pedig nem hagyott nyugodni a dolog.

Este végül sikerült egy kisebb áttörést elérni: végre beszélt velem. Ha nem hagyom elől az aktuális pszichológiai témájú könyvemet, amit akkor olvastam, talán sosem ismerem meg őt. Aznap este rengeteget beszélgettünk, és hiába volt nálam egy évvel fiatalabb, mérhetetlenül intelligens és érett gondolkodású lány volt.

Csodás hetet töltöttünk együtt a Balatonon. Nyáron rengeteget találkoztunk, de csak tizenévesek voltunk, és elválasztott minket 100 km egymástól. Egész életemben nem találkoztam ilyen érzékeny lánnyal, de éreztem, hogy kettőnk között ez nem fog működni. Mindketten összetörtünk, amikor elmondtam neki a félelmeimet. Év közben többször beszéltünk, mert hiába ismerkedtem meg másokkal, őt egy percig sem tudtam elfelejteni. A gimiben összejöttem egy évfolyamtársammal, Dettivel, de a féltékenykedése megmérgezett mindent. Sokszor gondoltam arra, hogy Emmával mennyire más lenne, és bárcsak visszatekerhetném az időt.

Egy évvel később, a következő nyáron ismét találkoztunk a Balatonon. Elhívtam Emmát azzal a céllal, hogy most eljött a mi időnk. Eszeveszetten tepertem, hogy meg se kérdőjelezze a szándékaimat. Nem léptünk át semmilyen határt, csupán élveztük a vizet, az időt, és egymás társaságát. Rengeteget nevettünk, és sokszor szavak sem kellettek ahhoz, hogy érezzük, mit jelentünk egymás számára. Este, miközben ment le a nap, gitároztunk a parton. Fantasztikus nap volt, ám ami ezután történt, az végérvényesen elszakított minket egymástól.

Ugyanis Detti nem tudta, hogy aznap Keszthelyen voltam, és valójában azt sem, hogy egyáltalán Emma létezik. Az eredeti terv szerint Emma nálunk aludt volna, de a sors más forgatókönyvet írt számunkra. Sosem felejtem el. Leszálltunk a vonatról este 10-kor, és egymást átkarolva hagytuk el a vonatállomást, amikor Detti őrjöngve felhívott és közölte, hogy az utolsó busszal elindult hozzánk. Lefagytam, mert egyiküket sem akartam megbántani, de rettegtem attól, hogy Detti mit tenne Emmával, ha meglátna minket. Emma végig méltóságteljes maradt, és hallgatással reagált. Végül negyed órán belül befutott egy vonat, amivel a lány, akivel a jövőmet elképzeltem, hazautazott. Ahogy bezárult a vonat ajtaja, csak ennyit mondott: Ég veled! Azóta is bánom, hogy nem mellette álltam, és hagytam őt elmenni...

Az elmúlt tíz évben legalább egy tucat alkalommal találkozhattunk volna. A szüleimmel azóta is mély kapcsolatot ápol, ami engem sosem zavart, sőt mindig örömmel töltött el.

Néhány hete úgy volt, hogy átmegyek anyáékhoz, de épp náluk volt Emma, és a hír hallatán megállt bennem az ütő. Anyu hiába unszolt, hogy essünk túl rajta, őszintén azt éreztem, hogy nem tudnék a szemébe nézni. Féltem attól, hogy a találkozásunk teljesen felborítana mindent. Elindult a vállalkozásom, ott a menyasszonyom... Nem gondolhatok csak magamra akkor sem, ha mélyen csakis erre vágyom.

Nyitókép: Shutterstock