Egy horrorvágás története: amikor egy életre megbánod, hogy fodrászt váltottál

Tévedés, hogy a férfiak számára nem fontos a hajuk, vagy hogy egy hímneműnek elég, ha tüsire letolják, azt jólvan, nem kell se fésülni, se ápolni, a hajszárítást is elintézi a törölköző... Vannak olyan férfi ismerőseim és barátaim, akik többször ülnek a fodrászszékbe, mint a nők. Nem havonta, hanem két hetente járnak igazításra és akárcsak egy drága óra vagy cipő, a hajuk is presztízskérdés, a megjelenésük része, amely nem lehet ápolatlan, rendezetlen.

Egy jó fodrász pedig aranyat ér. Nemcsak azért, mert képes kibogozni a szénaboglyát és pár szálból is csodát művel, hanem mert megszépíti az embereket. Nincs is annál fontosabb, mint hogy saját magunkat szépnek lássuk, hiszen ez az első lépés ahhoz, hogy teljes, boldog életet éljünk. Ha belülről is azt sugározzuk kifelé, hogy elégedettek vagyunk, lehetünk bármilyenek, a világ is szépnek fog minket látni. Hogy ez bullshit lenne? Higgyétek el, a magabiztosságnál vonzóbb nincs.

Számomra ezért is fontos, hogy jó kezekben legyen a hajam, és az elmúlt másfél évtizedben összesen két fodrászom volt. Az elsőt azért kellett lecserélnem, mert otthagyta a szakmáját, ugyanis kisbabája lett és bár azt mondta, lehet hogy majd visszatér, ő az anyaságot választotta és ezért hülye lennék őt hibáztatni. Az utolsó találkozásunk után fél évig nem mentem máshoz, mert nem találtam senkit, aki szimpatikus lett volna, és úgy voltam vele, akkor inkább megnövesztem.

A hosszú fürtökről szőtt ábrándom hamar szertefoszlott, és az egyik ismerősöm ajánlására bejelentkeztem az ő fodrászához. Nem volt közel (és azért lássuk be, a távolság is egy fontos, kényelmi szempont, főleg ha egy rosszul sikerült frizurával kell hazasettenkedni a nyílt utcán), de kipróbáltam és hatalmas szerencsém volt. Ismét arany kezek közé kerültek a hajszálam, de ennek a fodrász-vendég kapcsolatnak is vége szakadt, ugyanis vidéken kezdett új életet a párjával. Megelégelték a nagyvárost, és hazaköltöztek a megörökölt családi tanyára...

Most azonban nem tudtam várni több hónapot, meg nem akartam ismét megpróbálni a növesztést, ugyanis a sarkon volt a tízéves osztálytalálkozó. Tudjátok ez milyen "program", itt muszáj villantani, előadni, hogy ki mire vitte az életben, hiszen kimondva-kimondatlanul egymás méregetéséről szólnak az ilyen sulis összejövetelek. Mivel szorított az idő, bejelentkeztem a hozzánk legközelebbi borbélyszalonba, amit előtte gyorsan leellenőriztem a neten, és a kommentek alapján jó helynek tűnt.

Aznapra kaptam időpontot, ami külön piros pontot ért, hiszen sürgetett az idő. Még sosem voltam ilyen, célzottan férfiakra szabott helyen, sőt általában mindig én voltam a fodrászok egyedüli férfi vendége, vagy egyike a kevés férfiaknak, akiknek a haját a festés közben is gyorsan le tudták vágni. Ezért meglepett, hogy a szalonban kávéval és teával kínáltak, majd mikor a székbe kerültem és felvázoltam az elképzeléseimet, a borbély késlekedés nélkül munkához látott. Sőt felajánlotta, hogy előtte még a szakállamat is rendbe teszi.

A kis gép, amivel dolgozott, karistolta a bőrömet és láttam, ahogy elkezd bepirosodni. Amikor szóvá tettem, hogy ez picit kellemetlen, akkor annyi volt a reakciója, hogy máskor ne mozogjak, mert ficánkolok, így persze, hogy megsért a gép. Igyekeztem olyan mereven ülni, ahogy tudtam, de a gép nem lett a barátom. Amikor a kontúr után a hosszát igazította, ki-kitépett néhány szálat a szakállamból, mondhatom, ez sem volt kellemes élmény. A borbély ezután egy pamaccsal lesöpörte rólam az apró szőrszálakat, de ezt a mozdulatsort se nevezném anyai finomságúnak.

Gyorsan gépet cserélt, felpattintott egy fejet és már nyírta is a hajamat. Esélyem se volt megszólalni, már olyan magasra és rövidre szaladt a hajvágó, hogy tudtam, végzetes választás volt ez a szalon. A hapsi pillanatok alatt szinte nullásra nyírta oldalt a hajamat, közben pedig úgy lökdöste, tolta és nyomta, majdhogynem ütögette a fejemet, mintha egy próbababán dolgozna. A gépet felváltotta aztán az olló és már láttam magam előtt, ahogy lecsíp egy darabot a fülemből, de szerencsére megúsztam. Ez azonban nem volt elmondható a fejem tetejéről.

Mire végzett az átmenettel és a vágással, már csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb kimehessek onnan. Az hagyján, hogy a végeredménynek köze nem volt ahhoz, amit én kértem, de olyan fejem lett, mint a mai tiniknek és huszonéves srácoknak. Megkaptam a most kedvelt egyen frizurát, amivel amúgy semmi baj nincs, csak nekem, a kerekded és széles fejemre ez rohadtul nem illik. Úgy éreztem magam, mint egy krumpli, amit csak félig pucoltak meg.

Felálltam, fizettem, és amilyen gyorsan csak tudtam, kimenekültem a szalonból. A nyakam csípett ott, ahol megsértette a szakállvágó, az apró szőr- és hajszálak szúrták a bőrömet és emiatt egész úton hazafelé úgy vakaróztam, mint aki rühes lett. Otthon a tükörben még szörnyűbb volt a látvány, és a mosás sem segített, hiszen a sampon nem képes visszanöveszteni a szálakat.

Ejtettem néhány könnycseppet a hajam és a szakállam miatt. Így nem mehetek sehova, nemhogy az osztálytalálkozóra, de emberek közé sem. Elővettem az évek óta nem hordott baseballsapkát és heteken át abban jártam mindenhova, még az irodában se vettem le, mert nem akartam, hogy bárki is lássa a horrorvágás eredményét.

Nyitókép: Shutterstock