Élni akarok, és nem csak sodródni reggelente a tömeggel a villamos felé

Anno az egyetem miatt költöztem Budapestre. Ezt megelőzően csak párszor jártam a fővárosban, akkor is vagy osztálykiránduláson voltam, vagy anya barátnőjét látogattuk meg, akit még a kórházban töltött hónapok során ismert meg, amikor én még picike voltam. Ezeket az alkalmakat leszámítva nem jártunk Budapestre, viszont nem volt kérdés, hogy az érettségi után költözök, fel a nagyvárosba, hogy végre a saját lábamra állhassak.

Ma is örömmel gondolok vissza arra a nyárra, amikor felköltöztem Budapestre. Még az orromban érzem az augusztusi meleg illatát, a felforrósodott műszerfal, a fenyőzöld Wunderbaum és az új élet okozta felfokozott várakozás és izgatottság vegyes aromáját. A hajamat borzolta a menetszél és félig tátott szájjal bámultam a körúton elsuhanó, addig csak a tévéhíradóban látott hosszú sárga villamosokat, a belőlük kiforduló emberek sokaságát.

A varázs még hosszú hónapokon át a hatása alatt tartott. Imádtam tizennyolc évesen, egy új városban, vadidegen emberek, ismeretlen utcák útvesztőjében megtenni felnőtt életem első, bizonytalan lépéseit. Ha visszautazhatnék az időben, csak állnék és nézném magam, szememet behunyva érezném az egy évtizeddel ezelőtti fiatal, naiv énem rezdüléseit.

Ami egykoron vonzó volt ebben a városban, amitől felpezsdült a vérem, az mára teherré vált, bosszant, sőt egyre idegesebb, ingerlékenyebb, feszültebb és mogorvább vagyok. Nem kellene felhúznom magam azon, ha valaki lassan megy előttem, a villamoson az ajtóban állva nem férek ki tőle, vagy a boltban elállja a kocsijával az utat, de mégis idegesít, és már az emberek jelenlétéről felforr az agyvizem.

Túl sok, persze tudom, hogy más nagyvárosokban, igazi metropoliszokban ennél sokkalta többen élnek, még nyomasztóbb, zsúfoltabb és "élhetetlenebb" a légkör, meg is bolondulnék, ha mondjuk New Yorkban vagy Tokióban kellene élnem. Amikor utazunk az országban vagy vissza-visszatérünk Székesfehérvárra, Sopronba vagy Győrbe, mindig eljátszom a gondolattal, hogy fel kéne számolni a budapesti életünket és elköltözni valami emberléptékű helyre.

Nyilván mindenhol vannak gondok, semmi sem tökéletes, és ha az ember pihenni érkezik valahová, ahonnan tudja, hogy bármikor hazamehet, szebbnek, sőt idillinek látja a helyet, de abban biztos vagyok, hogy Budapesten kívül máshol sokkal kevésbé stresszesek, feszültek és mogorvák az emberek. Nem akarok a főváros ellen beszélni, mert kerületfüggő is lehet a dolog, meg persze lakónegyedenként, utcánként és társasházanként is változhat a helyzet, mégis az az általános benyomásom, hogy itt mindenki siet, mindenki türelmetlen és nem vagyunk tekintettel egymásra.

Vágyom a lassabb életre, nem mellesleg arra is, hogy kevesebbet kelljen használni a social médiát, vagy akár egyáltalán ne is kelljen nyomkodni a telefon, ne lehessen bármikor elérni engem, és legyen meg helyette az a privát szféra, ami az én gyerekkoromban még létezett.

Elmentél a játszótérre, nem volt nálad semmi, csak a lakáskulcsod, és akkor nem létezett semmi más, csak a barátaiddal töltött idő. Nem foglalkoztunk a múlttal, nem igazán aggódtunk a jövő miatt, nem lehetett minket felhívni, üzenetekkel bombázni, nem volt TikTok meg Facebook sem, csak csavarogtunk, játszottunk és élveztük a pillanatot.

Erre a szabadságra vágyom, amit – mondhatnátok – akár most, Budapesten is meg tudnék teremteni, de mégis azt érzem, hogy nem menne. A menetrend, a BKV-bérlet a telefonomon van, ahogy a zenét is onnan hallgatom, hogy kizárjam a villamos meg a busz embertömegének a zaját, a bankszámlámat is a telefonról kezelem, ahogy fizetni is ezzel szoktam és sorolhatnám. Enélkül megállna számomra az élet, elvesznék és persze vidéken... micsoda hülye szó ez, szóval Budapesten kívül ettől nem tudnék megszabadulni, de talán kevésbé lennék rászorulva ennyire arra, hogy kizárjam a város zaját.

Sopron... mondjuk nem is hangzik rosszul. Más az én koromban, harmincévesen ki akarja fordítani a világot a négy sarkából, hatalmas terveket sző, tenni akar és faltörő kosként megy előre, a céljai felé. Én viszont nyugalomra vágyok, arra hogy se a hírek, se a bulvár, se semmi ne érjen el, hogy éljek, és ne pedig csak végigsodorjon az életemen az a reggeli tömeg, amelyben mindennap munkába indulok.

Nyitókép: Shutterstock