Családi ünnepeink csúcspontja: ki van a legrosszabbul?

Születésnap, karácsony, húsvét, ballagás vagy házassági évforduló, mindegy volt, ha a két mama összejött, a köszönés után azonnal elkezdődött egymás überelése. És itt most nem a kit szeretnek jobban az unokák, ki hozta a nagyobb ajándékot és egyéb klasszikusok voltak terítéken, hanem az, hogy kinek rosszabb, konkrétan: ki a betegebb?

A szokásos udvariassági kérdés, a "hogy vagy?" indította el a versenyt a két nagyi között, hogy épp melyikük tette fel a kérdést, mindegy volt, a lényeg, hogy valaki kérdezze meg, és már indulhatott is az első menet.

"Marikám, ha már így kérdezed, nem vagyok jól, borzalmasan fáj a térdem" - felelt nagyanyám a másik nagymama kérdésére. A válasz pedig választ szült: "Ne is mondd, Erzsikém, nekem mindkét térdem iszonyatosan sajog."

Ezt a játékot kétféleképpen lehetett befejezni:

Mivel apám sosem volt egy türelmes ember, általában a 2. megoldás szakította meg a "meccset".

Utána persze mindenki azzal jött "négyszemközt", hogy a másik kezdte, nem lehet vele bírni, folyton meg akarja magyarázni, hogy ő a betegebb, ez a mániája, "de tudod mit, ha neki ez jó, akkor elismerem, neki több mindene fáj".

Ám nem csak a vélt és valós betegségek késztették a mamáimat egészségtelen versenyre. A másik übertéma a segítség volt.

Ennek a gazdasági párharcnak a haszonélvezője egyértelműen az apám volt és persze mi, a család.

Nagyszüleim sajnos már nincsenek, sőt, drága apám is itthagyott már minket. Pedig milyen szívesen hallgatnám még, kinek fájnak jobban a hajszálai (is)!

De engedjük el most a téma humorosabbik részét, ugyanis ez az egymásra "ígérgetés" nem szimpla párbaj két ember között, sőt, nem is kell hozzá "ellenfél", elég egy túlságosan udvarias és türelmes ismerős is.

Kinek ne lenne olyan rokona, barátja, ismerőse, akinek a kedvenc mondatai úgy kezdődnek, hogy "az még hagyján" vagy "mindez semmi ahhoz képest...". Ismerős szituáció?

A beszélgetéseitek pár perc alatt leredukálódnak részedről a "tényleg?/hűha!/nem semmi" típusú tettetett megdöbbenésre, ő meg csak mondja és mondja és még mindig mondja... Észre sem veszi, hogy már rég nem érdeklődik a másik a mondanivalója iránt, messzebb megyek, nem is érdekli valójában, hogy mit gondol a beszélgetőtársból hallgatósággá avanzsált ismerőse.

Hiába minden próbálkozás, hogy ismertesd a saját álláspontodat, ha sikerül is magadhoz ragadni a szót, alig várja, hogy visszavehesse tőled, s kizárólag a saját szemszögéből nézve, a saját tapasztalatait előtérbe helyezve, a te gondolataidat totál figyelmen kívül hagyva, azokra érdemben nem is reagálva kerekíthessen a semmiből is történetet, vagy valami ahhoz hasonlót.

Az ilyen emberre mondja a pszichológia, hogy énközpontú. Nem egoista és még csak nem is nárcisztikus, bár nyilván egyik sem kizáró ok, de ezek nélkül is lehet bárki énközpontú. Szakértők szerint olykor-olykor mindannyian azok is vagyunk, például olyan időszakokban, amikor valami nagyon felkeltette a figyelmünket, a téma tölti ki minden gondolatunkat, kutatjuk, foglalkozunk vele és folyamatosan arról beszélünk, nem törődve azzal, hogy másokat teljesen hidegen hagy. De énközpontúvá tehet egy szakítás is - tudod, amikor egy barát semmi másról nem tud és nem is hajlandó beszélni, csak a fájdalmáról, a volt kapcsolatáról, párjáról, sérelmeiről, veszteségéről. No, és mindennek az ellenkezője is igaz: a nagy boldogsg, új szerelem, várandósság vagy gyermekszületés is sodorhat átmeneti beszűkültségbe.

Az énközpontú ember egyik ismérve, hogy csak és kizárólag akkor keres, ha baja, mondanivalója van, de akkor aztán te vagy a legjobb barátja. Én két ilyen barátnővel is büszkélkedhetek, mindketten nagyon hasonló helyzetekben keresnek és találnak meg. Elnyomva érzik magukat a nárcisztikus férjeik mellett, mindkettejüknek bőven van része verbális bántalmazásban és mindkét nő érzi, látja, tapasztalja, hogy a gyerek is megsínyli a férfi viselkedését. Lépni akarnak, de egyik sem teszi meg, mert az anyagi biztonságot többre értékelik, mint a megbecsülés(üke)t.

Ahogy azt egy rendes egocentrikustól elvárja az ember, úgy e két barátnő sem veszi észre, ha épp rosszkor keres, pedig elég érthetően elmondom, ha éppen nem érek rá, ám ahogy a tanácsaimra nem fogékonyak, úgy az aktuális elfoglatságaim iránt sem igazán mutatnak érdeklődést. Ez évente egyszer, legfeljebb kétszer történik meg, ilyenkor kiventillálják magukat, és az esztendő másik 350 napján nem tartanak igényt baráti szolgálataimra, ahogy az egy tisztességes énközpontú embertől (el is) várható...

Mi a megoldás, ha ilyen emberrel van rendszeresen dolgod és nem tudod lazán kezelni, vagy éppen segítenél neki abban, hogy észrevegye magát? Olvastam egy pszichológiai szakmai oldalon pár jó tanácsot.

Például, ha már nagyon terhes a téma és a monologizálás, akkor azt bátran jelezd és látványosan válts témát.

Annak, aki csak magáról beszél, meg se hallja a másikat, nem mindig tűnik fel, hogy váltasz, ezért én ilyenkor sokszor inkább a "na jól van, nekem most már mennem kell, elbúcsúzom, örülök, hogy beszéltünk" és hasonló lezárásokat alkalmazom. Nem mindig sikerül elsőre, hiszen mindig van még egy "csak még ezt az egyet elmondom", de harmadik-negyedik nekifutásra azért meg tudom szakítani a beszélgetést.

Ha énközpontú barátaid sűrűbben akarnak veled időt tölteni és beszélgetni, mint az enyémek, akkor a legjobb, ha korlátozod a találkozók számát és idejét is. Légy bármennyire is empatikus, nem vagy köteles a teljes szabadidődet egy olyan ember társaságában tölteni, akit valójában egy dolog érdekel: a saját élete és önnön jelentősége.

Nem kötelességed bólogatni, sőt ártasz is vele, ha egy énközpontú embert folyamatosan megerősítesz a viselkedésében. Bátran állj ellent és ki magadért, ne engedd, hogy rád telepedjen, s már-már követelje a figyelmedet.

Azt mondják, egocentrikus viselkedés attól is kialakulhat valakiben, hogy gyerekkorában érzelmileg elhanyagolták, és bizonyos állapotok, mint az autizmus is olyan hatást kelthetnek, mintha az illetőt semmi más nem érdekelné, csak önmaga. A mentális problémákkal küzdőkkel elnézőbbek vagyunk, ez teljesen normális, de nem jelenti azt, hogy mindig minden körülmények között kötelező lenne az ilyen viselkedéshez asszisztálni. Nemet mondani nem könnyű, de az ilyen barátokkal szemben szinte kötelező.

Nyitókép: Shutterstock