Csernus doki előadásán jártam - Házhoz mentem a pofonért?

Nem vagyok nagy Csernus rajongó, mégis az előadásán kötöttem ki. Ezt egy remekül sikerült baráti vacsinak köszönhettem, amelyen témaként előkerült a párkapcsolat, az önismeret, a „megmondás", innen pedig már csak egy ugrás volt, hogy valaki bedobja Csernus nevét – és be is dobta. Szó szót követett, s mint sokszor én voltam az ellenvélemény. Valójában nincs nekem semmi bajom Csernussal, sőt teljesen értem és megértem a kissé nyers, szembesítő taktikát, amit alkalmaz, ám nagyjából 10 éve jártam már egy előadásán és egyáltalán nem tetszett, amit ott láttam. Úgy véltem, hogy ez nem más mint cirkusz, ahol a nézők soraiból kerülnek ki a legfőbb attrakciók.

Számomra ez egyáltalán nem volt szimpatikus, mert az, hogy négyszemközt, egy terápián miszlikbe aprítja a delikvenst, az egy dolog... de egészen más nyílt porondon (hogy a cirkusz képnél maradjunk) megalázni valakit.

Persze a véleményemmel egyedül maradtam nagyjából a társaságban, mégis mire felocsúdtam, már egy Csernus jegy szólt a nevemre a legközelebbi előadásra. Mentségére szolgáljon a barátaimnak, hogy nem csupán engem vetettek Csernus elé, de mindenki önként és dalolva fizetett be erre az estére. Szóval ment az egész díszes társaság! Az első sorban azonban ki kapott helyet? Na? Természetesen a férjem és én. Ő, mint totálisan "Csernus-szűz", én meg mint az ellenvélemény!

- Hajrá! - mondták a csajok kissé kaján vigyorral. - Majd jól kikap Csernus és mondhatod neki.

Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt Csernussal szócsatázni (főleg, mert ő a képzett pszichiáter és az ilyesfajta csaták szakértője nem én, ergo valószínűleg semmi perc alatt döngölne a földbe), de azért álmatlan éjszakáim sem lettek a ténytől, hogy az első sorban fogom meghallgatni az előadását, potenciális áldozatként – elvégre, aki házhoz megy a pofonért...

Pofont nem kaptam, útravalót igen

Szóval mondhatni házhoz mentem a pofonért, amikor pár hét múlva beültem az első sorba, de valahogy éreztem, hogy nem lesz itt semmi. Elvégre mi voltunk szerintem a férjemmel az egyetlenek, akik mondhatni érdektelen nyugalommal vártuk az estét. Ez nem azt jelenti, hogy totálisan hidegen hagyott minket, de egyikünkben sem munkált semmiféle olyan kérdés vagy probléma, amire ettől az előadástól vártuk volna a megoldást. És lám, nem is kapott ki egyikünket sem Csernus, holott nekem kifejezetten sokszor összeakadt vele a pillantásom és tartottam is a szemkontaktust. Talán ezért nem érezte úgy, hogy meg kéne szólítania, hiszen álltam a tekintetét...

Szóval én megúsztam, ellenben akadtak többen is, akiket ismét miszlikbe cincált a doktor úr, most azonban nem éreztem annyira brutálisnak a megjegyzéseit, mint hajdanán. Az előadás egy pontján meg is jegyezte, hogy együtt dolgozik egy humoristával és ragadt rá egy-két dolog. Nos, ez így van! Bár keményen szembesített most is, inkább egyfajta humorral tette ezt, mintsem a régről ismert kíméletlenséggel. És a humor azért nagyon jó dolog – ebben a kontextusban is.

S hogy milyen útravalót kaptam Csernus dokitól? Úgy, hogy valójában nem voltak bennem sem kérdések, sem hatalmas megoldandó problémák?

1. Sosem késő változtatni
   Az első nagyon jó gondolat az volt tőle, hogy sosem késő változtatni, illetve hogy bármikor felmerül bennünk, bármilyen téren a változás gondolata, ne várjunk csodára. Ne várjunk az újévre, amikor pátoszos fogadalmat tehetünk. Ne várjunk addig, amíg már szinte szétfeszít minket a bánat vagy a düh. Ne várjunk, hanem kezdjünk cselekedni, legyen szó párkapcsolatról, munkáról, anyagiakról... akármiről
   
   
2. Lépésről lépésre
   Ha pedig cselekszünk – és ugye nem vártuk meg, hogy teljesen eluralkodjon rajtunk valamilyen érzelem –, akkor cselekedjünk fokozatosan. Ne a legnagyobb problémával kezdjük a helyzet megoldását, mert ott csak robbantani lehet. Haladjunk lépésről lépésre. Például ne akkor álljunk a főnök elé, amikor már tele a pohár és csak a felmondást érezzük járható útnak, hanem már jóval előtte, amikor még remélhetőleg orvosolni lehet a dolgokat. Ugyanez igaz a párkapcsolatra is.
   
   
3. Értékeljük önmagunkat
   Végül, de nem utolsósorban pedig értékeljük magunkat. Mindig, minden szituációban. Mert a legtöbb méltatlan helyzet akkor csírázik ki, ha azt gondoljuk, nem vagyunk elég jók, nem vagyunk erre vagy arra képesek, és emiatt alárendeljük magunkat másoknak. Az alárendelés pedig kéz a kézben jár a megalkuvással és a méltatlan helyzetekkel.

Szóval igen, nem vagyok nagy Csernus rajongó, de be kell látnom, még én is olyan útravalókkal jöttem el az előadásáról, amelyek élethelyzettől függetlenek és örök érvényűek. Köszönöm.

Nyitókép: Shutterstock