Az osztálytalálkozó mindig szembesít azzal, hogy nincs mit felmutatnom az életben

Mindig is gyűlöltem az osztálytalálkozókat, mert ez javarészt arról szól, hogy mindenki eldicsekszik azzal, hogy milyen sikereket ért el az életében munka terén, na meg hány gyereke van és milyen boldog családi életet él. Kevés olyat hallottam, hogy valaki őszintén felvállalta volna, hogy baromi szarul van mostanában, nem jönnek össze a dolgai és legszívesebben bebújna a paplan alá és pár hétig ki sem jönne onnan. Nyilván ez érthető, hisz ez nem egy terápiás csoport, és valószínűleg engem is csak azért zavar, mert jelenleg azt érzem, hogy nincs mit felmutatnom.

A képmutatást sem szeretem, mindenki úgy tesz, mintha érdekelné, hogy mi van a másikkal, udvarias kérdéseket tesz fel, megnézi a képeket a másik gyerekeiről, ájuldozik, hogy mennyi cukik és mennyire hasonlítanak az anyukájukra. Az egész legtöbbször egy színház, ami arról szól, hogy eljátsszuk, mennyire rendben van az életünk és mennyire örülünk a másik boldogságának.

Hát az enyém nincs rendben, utálom a munkahelyemet, pasim nincs és gyerekem se, pedig nagyon szeretnék. Nincs mivel dicsekednem, hacsak nem azzal, hogy az elmúlt években számos önismereti módszert kipróbáltam, kezdem átlátni, hogy miért nem jönnek össze a párkapcsolataim és miért nem találom önmagam. Büszke vagyok a személyiségfejlődésemre, de egyelőre ennek semmi hozadéka a materiális világban.

Amióta megláttam azt az e-mailt, azért beiratkoztam újra a konditerembe, mégis nézzen ki jól az ember, ha már egy saját családot nem tud felmutatni. Sőt, még a Tinderre is felmentem, ideje belehúzni, hátha addig belefutok valakibe és elmondhatom, hogy bár komoly kapcsolatom még nincs, de már találkozgatok valakivel. Utálom ezt az érzést, hogy magyarázkodnom kell, hogy azt érzem, kevesebb vagyok, mert nem tudok gyerekképeket mutogatni és nincs gyűrű az ujjamon. Mintha a mai világban ebben mérnék, mit értem el ebben az életben, és ezen a téren én csúnyán elbuktam, legalábbis a jelenlegi ábra ezt mutatja.

Felsejlik előttem a 20 évvel ezelőtti osztály; nem szerettem oda járni, mert akkor is sokszor kívülállónak éreztem magam. Nem tartoztam a menő csajok közé, későn érő típus voltam, vékony, tele pattanásokkal és csekély önbizalommal. A legjobb barátnőmnek persze akkor is volt pasija, én meg csak álmodoztam az egyik évfolyamtársunkról, aki észre sem vett. Mindig azt éltem meg, hogy mások után kullogok, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, sokat nem változott a helyzet.

Persze ott van az a lehetőség is, hogy egyszerűen nem megyek el, de ezt megfutamodásnak érezném. Igaz, megspórolnám magamnak, hogy végighallgassam mások beszámolóját a tökéletes életükről, ugyanakkor a távolmaradással épp azt erősíteném, leginkább saját magamban, hogy szégyellnem kell azt, aki vagyok. Ezt pedig nem akarom. Azért, mert jelenleg egyedül élek és keresem a helyemet a világban, attól még én is egy értékes ember vagyok.

Nyitókép: Shutterstock