Ülök a bárpultnál és arra várok, hogy valaki szépeket mondjon nekem

Két órája még vacsorát főztem otthon. Sült a serpenyőben a szűzpecsenye és párolódott a rizs. A vacsora alatt azonban kaptam egy telefonhívást. Egy szingli barátnőm hívott, hogy nincs-e kedvem leugrani a közeli bárba egy italra. Miért ne? - gondoltam. Szombat volt és tudtam, hogy nekem ma estére sincs programom.

- Elmegyek Katával koktélozni – mondtam a férjemnek vacsora közben.

- Ühüm – nyugtázta, de fel sem pillantott a telefonjából.

Lefürdettem a gyerekeket, elolvastam a szokásos két mesét – egyet-egyet mindkettőnek –, majd miután elaludtak, dobtam egy gyors zuhanyt, felöltöztem, vörösre festettem az ajkamat és kiléptem az ajtón.

- Barnihoz nézz be 11 körül és kapcsold le a diffúzort nála – kértem indulás előtt a férjemet, ő pedig üveges tekintettel bólintott. Még szerencse, hogy a gyerekek már viszonylag nagyok, egyik sem ébred éjjel, és ha a férjem elfelejti lekapcsolni a párologtatót, akkor sem lesz semmi, maximum majd lekapcsolom én, ha hazaértem.

A bárhoz érve megnézem a telefonomat. Kata üzent, hogy késik 20 percet. Remek. Nem ácsorgok az utcán, hanem belépek. A hely mondhatni tele van, egy-két szék árválkodik csak üresen. A bárpulthoz sétálok. Érzem, hogy figyelnek.

A pult túloldalán szinte azonnal megjelenik egy harmincas férfi és megkérdezi, mit kérek. Rendelek egy gin-tonikot és előveszem a telefonomat. Kicsit babrálok rajta, aztán észbe kapok. Nem azért jöttem, hogy a telefonomat nyomkodjam.
Legyél jelen a jelenben! - suhan át a fejemen. Az ital is megérkezik. Remekül néz ki. Borókabogyó és spirálban feltekert uborkaszelet úszik benne. Kicsit körbenézek. Harminc feletti a társaság – pont mint én. Hirtelen azon kapom magam, örülök annak, hogy hamarabb értem ide, mint Kata és egyedül lehetek. A szemem sarkából látom, hogy két pasi is felém pillantgat, és szemben az a szőke, borostás is nagyon igyekszik elkapni a tekintetemet. Ez jóleső érzéssel tölt el.
Igenis nő vagyok! Még mindig nő vagyok! 10 év házassággal és két gyerekkel is nő. Aki láthatóan kívánatos.

Lélekben már máshol vagyok

Viszonzom a szemközti szőke pasi mosolyát. Mosolyogni csak szabad. A férjem úgysem mosolyog rám mostanában. Én sem rá. Valahogy kihűlt, megkeseredett minden. Az életünk semmi másról nem szól, mint a hátköznapi logisztikáról. Ki hozza, ki viszi a gyerekeket, ki vásárol, mikor megyünk a nagyszülőkhöz. Nincs már benne semmi érzelem. Csak tények. Hideg, rideg tények. Évek óta. Eleinte próbáltam megbeszélni vele. Megtudni, mi változott. Miért lettünk idegenek egymás számára. Azt felelte, ez ilyen. Ilyen a házasság. Előbb-utóbb minden megkopik. Én azonban nem így látom.

Otthon már csak anya vagyok és valami háztartási alkalmazott. Pedig még a negyedik X-et sem töltöttem be, és legszívesebben belesikítanék a férjem fülébe: Vegyél észre! Itt vagyok! Nő vagyok! Szükségem van rád! Arra, hogy te férfi legyél, én pedig nő!

Volt idő, amikor sírtam neki. Volt idő, amikor dühöngtem neki. Már egyiket sem teszem. Testben hűséges vagyok, képtelen lennék megcsalni, de lélekben már máshol járok. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy itt ülök és alig várom, hogy az a szőke, borostás idegen szépeket mondjon nekem.

V. K. története

Nyitókép: Shutterstock