"Tudod, a férfiaknak vannak szükségleteik, amiket a gyerekek mellett sem szabad háttérbe szorítani"

– Köszönöm – feleli anya. – Nem korrekt, hogy még hétvégén is dolgozik.

– Ő is ezt mondja. Ne tudd meg, mit összemorgott a telefonban – idézem vissza Zsolt szavait, miközben a szememet forgatom. – Mióta kinevezték, nagyon sok céges programja van. Rengeteget dolgozik.

– Szinte soha nincs itthon... – mondja anyu elmélázva. – Ritus – néz rám komolyan –, minden rendben van köztetek? Úgy értem, hogy...

– Persze. Minden a legnagyobb rendben. Most ilyen élethelyzet van. Ő építi a karrierjét, méghozzá nagyon szépen. Igazán büszke vagyok rá. És egyedül tart el négyünket. Nézd meg, milyen szép helyen élhetünk – mutatok körbe a lakásunkban. – Gondoskodik rólunk.

– Alig vagytok együtt.

– Mert neki tényleg rengeteg a munkája, amiért persze szépen meg is fizetik. A gyerekek meg még nagyon kicsik. Most is gondolkodtunk rajta, hogy elmehetnénk vele, és amikor vége a megbeszélésnek, akkor maradnánk még pár napot, de egyfelől hétfőn és kedden egész nap meetingjei lesznek, szerdán pedig már vidékre kell mennie, másfelől két kicsi gyerekkel elautózni Horvátországig néhány napért, elég észszerűtlen lenne. A jövő hétvégét úgyis együtt töltjük, mert foglalt egy bababarát wellness hotelbe két napot nekünk.

Hallgatunk kicsit, végül anyu szólal meg:

– Ez igazán kedves tőle – mondja, és a szavaiban valami furcsa feszültség bujkál. – A házaséletetek rendben van? – kérdezi hadarva, és látom, ahogy közben elpirul.

– Persze – felelem nevetve, hogy oldjam a feszültségét.

Bár a kérdése elgondolkodtat. Mikor is bújtunk össze utoljára? Most augusztus vége van. Hát... A születésnapomon biztosan..., de az még májusban volt. Az nem lehet, hogy azóta nem is... Várjunk csak... Ó igen, persze, pár hete, egyik reggel. Igaz kapkodva, fáradtan és... Lehet, hogy azt be sem fejeztük, mert felkelt akkor valamelyik gyerek? Atyaég! Iszonyúan érzem magam, hogy nem bírok erre visszaemlékezni. De végül is, nem ez a legfontosabb egy kisgyerekes pár életében, nem? Hiszen hányszor megölel, fogja a kezem, amikor sétálunk, odabújik éjjel, amikor alszunk. Már amikor itthon van. Jaj, ne már! Miért kell anyunak ilyeneket kérdeznie?!

– Miért kérdezed? – mondom ki hangosan is.

– Ó semmi – jön még jobban zavarba anya –, csak... Olyan sokat vagy egyedül, és annyit dolgozik Zsolt, és hát... a férfiaknak... öööö..., hát vannak szükségleteik – vörösödik el még jobban. – Vagyis csak azt akarom mondani, hogy nekünk nőknek figyelni kell arra is, hogy ne csak a gyerekekkel foglalkozzunk. Hogy a férfi ne azt érezze, hogy kiszorult az életünkből a gyerekek miatt.

– Ó, értem, és köszönöm, hogy aggódsz értem, értünk – simogatom meg májfoltos kezét –, de tényleg minden rendben van. Sokat beszélgetünk erről, tisztában vagyunk vele, hogy ez egy ilyen időszak, és a lehetőségekhez képest nagyon is figyelünk egymásra.

Mielőtt anyu bármit mondhatna, felsír Anna, úgyhogy felkelek a kanapéról és a gyerekszobába indulok. A pár lépésnyi úton végigveszem magamban, hogy hiszen amikor nincs itthon, akkor is minden nap többször is felhív, küld üzenetet, én is helyezek el egy-egy kedves mondatot tartalmazó cetlit a táskájában, amikor becsomagolok neki. Mindig megcsókol, amikor elmegy itthonról vagy hazaér. Jó. Majdnem mindig. Szóval minden rendben. Ugye?

Persze, volt az a néhány furcsa hívás, amikor zaklatta az egyik kolléganője, de hát az ugye nem az ő hibája. És el is mesélt mindent. Hogy ő csak kedves volt az új kolléganővel, ahogy mindenkivel, az a lány meg félreértette. De hát ezt is megbeszéltük. Van két gyönyörű gyerekünk, és szeretnénk legalább még egyet, de az sem baj, ha még kettő lesz.

Belépek a gyerekszobába, és felveszem a síró Annát. Magamhoz ölelem, beszívom édes kisbabaillatát.

– Apa imád minket – suttogom a hajába.

A sorozat első részét itt tudod elolvasni, a második részért pedig kattints ide. Bucsi Mariann további írását a szerzői oldalán találod.

Nyitókép: Shutterstock