Meddig mész még el csak azért, hogy mások irigykedjenek rád?

Hogy bosszantsa híresen smucig anyját és mindenki mást, aki felül a pletykáinak, vagy éppen a vállalkozása miatt irigykedik rá, rendszeresen posztol az Instagramra olyan fotókat, melyekből a külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy valamiféle luxusban él. Ám ez valójában nem igaz, de ez számára nem probléma.

Ahogy ő mondja:

Ez is egy hozzáállás, s ha egyet nem is értünk vele, nem a mi dolgunk, mindenki úgy él, ahogy akar. Bizonyos korlátok között.

Azt azonban már nehezebben értjük, hogy mit meg nem tesz ezért a nemlétező luxusért, vagy ami még rosszabb, az anyja idegesítéséért, az irigység táplálásáért. Ugyanis, mint kiderült, vállalkozóként nincs annyi bevétele, hogy az életmódját fenntartsa.

Ő minden nap étteremben akar enni, minden hétvégén ki akar ruccanni, Pesten akar színházba járni, Bécsben operát nézni és még hosszan sorolhatnánk, mi mindent szeretne megmutatni a közösségi médiában.

"Azt akarom, hogy lássák, hogy a felső tízezerhez tartozom" - mondja, és simán engedi el a füle mellett a válaszunkat, hogy oda soha nem fog tartozni, nem véletlenül nevezzük azt a réteget így: felső tízezer.

A párkapcsolata is erre ment rá. Az alig harmincéves, álmai nőjénél erős 10 évvel fiatalabb férfi hétköznapokon is képes volt egy-egy csokor virággal hazatérni, rengeteg romantikus gesztust tett imádottja felé, csak, hogy boldognak lássa, ám hétvégenként szeretett volna pihenni. Ha lehet, többször otthon, mint máshol és inkább kettesben, mint idegenekkel. Nem úgy a párja, aki viszont európai városok nevezetességei előtt akart képeket készíteni, drága éttermekben ételeket fotózni, a színház lépcsőjén, a csillárok fényében pózolni. Majd mindezt feltölteni az Instagramra és a Facebookra, hogy utána ötpercenként ellenőrizze, hányan lájkolják és írják oda az irigyei közül, hogy "nem semmi", meg, hogy "de gyönyörű helyeken jártok" és "így lehet élni", na és persze a "de gyönyörű vagy, megérdemled" stb. sem maradhat el.

És hogy mit tesz meg ezért? Miután letölti szolgáltatóként a maga 6-8 óra munkaidejét - függ attól, mikor kezdődik a "következő műszak" -, hazarohan, átöltözik, és már vezet is át a határon, hogy a szomszédos ország egyik népszerű és forgalmas szállodájának az éttermében dolgozzon a séf keze alá. A konyhafőnök ugyanis a vevőkörébe tartozik, így tudja, hogy rendes, szorgalmas, tiszta nővel dolgozhat, akinek pedig igencsak szüksége van a pénzre, hogy életmódját, látszatéletét fenn tudja tartani. Jól megfizetik a szolgálatait, így aztán, ha kell mosogat, zöldséget pucol és szeletel, előkészít, díszít, éppen amire szükség van. Lehúzza a következő nyolcórás műszakot.

Próbáljuk elmagyarázni neki, hogy ennek a történetnek minden egyes része káros az egészségére, ahogy mentálisan, úgy fizikailag is, de hiába. Nem bánja, hogy egyedül, társ nélkül él, nem érdekli, hogy folyton idegbeteg, nem törődik azzal sem, hogy állandóan fáradt, mindene fáj, a teste folyamatosan jelez. Egyetlen dolog számít: a rosszakarói sárguljanak az irigységtől, az anyja pedig szembesüljön a lánya pénzszóró életmódjával, ami mereven az ellenkezője az ő minden összekapart fillért a párnahuzatban gyűjtő, azt senkinek oda nem adó hozzáállásával.

Rengetegen élnek hasonlóan, a kirakatban, hazug képet mutatva önmagukról, az életükről. Sosem fogom megérteni őket. Hiszen nem az a legnagyobb büntetés azoknak, akik mindent tudni akarnak rólunk, hogy nem mutatunk nekik semmit? Hogy figyelmen kívül hagyjuk őket? Ha azt látják, hogy minden törekvésük ellenére sem foglalkozunk velük, a véleményük a kutyát sem érdekli?

Az én válaszom egy nagy NEM. És a tiéd?

Nyitókép: Shutterstock