Megalázkodom, ha kell, csak szeress újra!

Ha eltávolítom azt a temérdek beszélgetést a Messengerből, ami kettőnk között zajlott a pár év alatt, akkor már nem fogsz hiányozni? Azt mondják az okosok, hogy így kell, ezért megteszem: törlöm a mappákat, amikben benne van az egész történetünk, az elejétől a végéig. Hátha ezzel előrébb lépek egyet - meg kell tennem magamért és a jövőmért.

Mást sem teszek hetek, sőt, hónapok óta, mint nézem egyik mappát a másik után, olvasom egyik üzenetedet a másik után, és képzeletben újra átélek mindent. Az élményeket, amikből mára történelem lett. De ahelyett, hogy segítene mindez, benneragadtam a múltban: semmi kedvem a jelenhez, és nincs bátorságom a jövőhöz. Olyan jó volt veled, hogy félek, soha többé nem lesz már semmi ehhez hasonlítható. Senki nem tudja űberelni, amit veled átélhettem.

Szívem szerint visszamennék az időben, hogy mindent másként csináljak, hogy mindenben a kedvedre tegyek, és minden úgy legyen, ahogy neked tetszik. Igaz, hogy így semmivé válna az önbecsülésem, de egy cseppet sem bánnám. Meghoznám ezt az áldozatot - nemcsak a lelkem, a fél karom is odaadnám érted, neked. Megérné.

Megtettem mindent, amit tanácsoltak. Vérző szívvel ugyan, de töröltem az emlékeket, és gyorsan - mielőtt meggondolnám magam - a lomtárat is kiürítettem. Így már nem látlak minden nap, nem olvaslak minden reggel és este. Mégsem jó, mégsem szebb az élet egy cseppet sem. Amióta nem vagy velem, téged kereslek a boltban a polcok között, téged látlak a Fő téri szökőkút előtt, ahol először találkoztunk. Minden utcasaroknál azt remélem, hogy hirtelen felbukkansz.

Hiába léptem egy nagyot, hiányzol. Nem jobban, csak annyira, mint tavaszi délutánból a napsütés, mint gyerektáborból a nevetés. Nem múlik az érzés, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy már soha többé nem jössz vissza. Rohannék utánad, követnélek, de nem szabad. Félek, hogy újra fájdalmat okoznál - rettegek, hogy újra megaláznál. Így maradok, ahol vagyok: a múltban, ahol még mindig egy párt alkotunk.

Nyitókép: Shutterstock