Hónapok óta reméltem, hittem - talán tudtam is -, hogy így van, mégsem mondtad. Mintha attól tartottál volna, hogy ha bevallod, akkor minden megváltozik: túl komoly vagy túlságosan szoros lesz a kapcsolatunk, tele elvárásokkal, súlyokkal. Pedig én sosem nehezítettem meg a dolgod, inkább könnyíteni próbáltam - ezt érezned kellett.
Szívem szerint azt üvöltöttem volna: "Nem lehet ez az utolsó szavad! Nem búcsúzhatsz tőlem így!" Hiszen egy ilyen vallomás nem a befejezést indokolja, hanem reményteli kezdetet jelent. Más körülmények között örömmel töltene el, egy ilyen pillanatban azonban tőrdöfésként hatol a szívembe. Miért vártál vele eddig, mikor korábban olyan szívesen hallottam volna?
Ne mondtad volna most se inkább! Titkoltad volna továbbra is, minthogy utoljára ilyen mélyen megsebezz. Tudom, nem állt szándékodban bántani - csak féltél valamitől, ami sosem fenyegetett. Féltél, és hallgattál - ahelyett, hogy megbeszéltük volna kettesben a félelmeidet.
Épp annak a szónak a kimondását halogattad, ami a legfontosabb: megszépíti a pillanatokat, és megédesíti az éveket. Folyamatosan vártam a jelre, amiből rájövök: készen állsz arra, hogy megnyílj és közeledj hozzám, hogy elfeledd a múltat és a rossz tapasztalatokat...
"Szeretlek" - mondtad az ajtóból visszafordulva. Komolyan azt várod, hogy ezek után rögtön elfelejtselek? Hiszen ez egy vallomás, nem pedig indok a szakításra! Mély érzelmeket takar, nem pedig egy kihűlt szerelmet.
Mit válaszoljak? Mondjam, hogy én is szeretlek téged? Vagy inkább hallgassam el örökre? Az őszinteség felszabadít és csodákat tesz, vagy csak megnehezíti a jelent és a jövőt?
Nem tudlak és nem is akarlak így elengedni! Nem vallhatsz szerelmet, hogy aztán örökre eltűnj!Itt a kezem, ahogyan eddig is - fogd át a tiéddel! Szeretlek érinteni, becézni, nézni, hallgatni, ölelni, figyelni... Szeretem, ahogyan csókolsz, ahogy a bőrömet érinted, ahogy érzel - még azt is szeretem, hogy nehezen nyílsz meg. Még a múltadat sem gyűlölöm - ahelyett, hogy a rossz tapasztalatokból táplálkoznék, inkább esélyt adok a jelennek. Nyitott vagyok - arra is, hogy akár újra megsebezz...
Kimondtad végre, amit érzel, aztán mégsem indultál el. Nem tudtál elhagyni, túlságosan fájt volna - hiszen valójában mindig is arra vártál, hogy felszabadultan érezz és letedd a lelki terheket. Most szemben állunk, és mosolygunk egymásra: már hiszünk magunkban, és biztosak vagyunk a szerelmünkben. Pár pillanatra szakítanunk kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: örökké együtt akarunk maradni.
Ferencz Gabriella novellája
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.