Az önismereti út rögös, alázat kell hozzá, de kifizetődő

Sok ember akkor fordul az önismeret felé, ha egy nagyobb trauma éri, komolyabb egészségügyi problémája van, keresi önmagát vagy egyszerűen nem úgy alakul az élete, ahogy azt gyerekkorában elképzelte. Én az utóbbi csoportba tartozom. Időről-időre megcsapott az önismeret szele, de én sokáig ellenálltam, nem akartam ezzel foglalkozni. Az egyik barátnőm cipelt el először egy spirituális előadásra, akkor még azt gondoltam, hogy tudok én mindent, nem kell ez nekem. Néha azért elolvastam 1-2 könyvet a vonzás törvényéről, a teremtésről, azt gondoltam, ez már hard core önismeret, nekem ennyi ebből bőven elég.

34 éves voltam, amikor volt egy komolyabb törés az életemben. Kiköltöztem Új-Zélandra egy férfivel, azt hittem, révbe ért az életem, de csúnya csalódás lett a vége. Amikor hazajöttem, durván szorongtam, csontsoványra fogytam, újra kellett építenem magamat. Ez volt az a pont, amikor valójában az önismeret útjára léptem.

Emlékszem, hogy az elején még nagyon öntudatos, büszke és hiú voltam, nem bírtam elviselni, amikor az arcomba vágták az igazságot. Mindig is nagy hibám volt a sértődékenységem, itt viszont ezzel senki nem törődött. Akár tetszett, akár nem, kőkeményen szembe kellett néznem önmagammal, még akkor is, ha sokszor nem tetszett, amit a tükörben láttam.

Azt gondolom, hogy az önismerethez elképesztően nagy alázat kell. Célszerű a nagy egónkat ilyenkor az ajtó előtt hagyni, különben szenvedni fogunk, mint a kutya. A legtöbb szenvedést az ellenállás szüli, erről tudnék mesélni, nagyon jó voltam benne, de most már kezdek leszokni róla. Rájöttem, hogy sok esetben teljesen mindegy, hogy én mit akarok, úgyis az fog történni, amiből a legtöbbet tanulhatok. Hisztizhetek, tombolhatok, ettől a dolgok még nem fognak változni, csak én leszek magam alatt, ami nem igazán visz előre.

Azt is megtanultam, hogy ez egy hosszú folyamat és türelem kell hozzá. Mindig azt gondoltam, ha majd elvégzem ezt vagy azt a tanfolyamot, akkor már tuti jön a nagy szerelem, a szuper munkahely, stb. Elvárásokkal álltam egy-egy folyamathoz, aztán persze jött a csalódás és a pofára esés, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem.

Soha nem felejtem el, amikor egy barátnőm felháborodva mesélte, hogy egy hete meditál, de még semmi sem változott. Néztem rá nagy szemekkel, mégis mit vár, én évek óta dolgozom magamon és még messze nem értem el a céljaimat. Nagy közhely, de igazából nem is a végcél, hanem maga az út itt a lényeg. Az, ahogy évről-évre fejlődsz, már másképp reagálsz egy adott helyzetben, már képes vagy nemet mondani és meghúzni a határaidat.

Nem, ezt csinálni kell, gyakorolni a mindennapi életben. Olyan apró dolgokkal kezdődik, hogy elkezded tudatosan szemlélni a saját működésedet, az érzéseidet, a gondolataidat. Tanulmányozod a szüleiddel való kapcsolatodat, sérelmeidet, fájdalmas emlékeket, hisz a gyerekkorból hozunk mindent és az ott átélt történéseket ismételjük felnőtt korunkban is.

Nem szépítem, ez sokszor egy baromi fájdalmas út és ahogy már említettem, nem megy egyik napról a másikra. Ugyanakkor szerintem nincs annál izgalmasabb, mint lemenni a saját lelkünk bugyraiba és felfedezni, kik vagyunk valójában.

Nyitókép: Shutterstock