8 évembe telt, de elengedtelek

Amikor megismertelek, épp párkapcsolatban éltél. Azt mondtad, a munkád miatt regisztráltál fel a társkereső oldalra (mert a te céged csinálta az oldal marketingjét), én pedig elhittem, hogy teljesen véletlenül láttál meg engem és muszáj volt rám írnod, mert annyira megtetszettem neked. Sorsszerű találkozás, ma már így mondanám. Emlékszem, ahogy sorról sorra szerettem beléd, a szép szavakba és gyönyörű gondolatokba.

Már akkor lehetett tudni, hogy ez nem lesz egy hagyományos történet, amikor kiderült, hogy ugyanabban a kis utcában lakunk Budapesten, Te a 3-as számban, én az 5-ben. Megbeszéltük, hogy nem találkozunk addig, amíg párkapcsolatban élsz, így hónapokig vártam rád. Hittem benne, hogy egyszer együtt leszünk, mert éreztem, hogy ez más, ez különleges, ami köztünk van. Sokszor ordított a lelkem, rád vágyott és megőrjített, hogy annyira közel vagy hozzám, közben mégis annyira távol.

Végül szakítottál a barátnőddel és mi másnap összefutottunk „véletlenül" a buszmegállóban. Aztán meg is beszéltük az első randit, ami végül 8 órás lett. Emlékszem, szuper telihold volt aznap és én teljesen beleszédültem, amikor megcsókoltál az Északi összekötő vasúti híd közepén. Úgy éreztem, te vagy az a férfi, akihez akár 2 hét múlva hozzámennék feleségül, és akinek bármikor szülnék két gyereket. Olyan érzés volt, mint amikor az ember megtalálja az igazit, és a zsigereidben érzed, hogy ő az, akire vártál.

Nem akartam újra és újra azzal szembesülni, hogy nem engem választottál.

Évek teltek el, te néha bejelentkeztél nálam és össze is futottunk a leglehetetlenebb időpontokban. Én sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer egy pár leszünk, és te is bátorítottál, célozgattál rá, hogy ez egyszer így lesz. Minden pasimat hozzád hasonlítottam, mindig te voltál a mérce, a tökéletes, akihez nem érhetett fel senki. Képeslapot küldtél nekem Kanadából, leírtad, hogy szerelmes voltál belém, és azt is, hogy nem merted bevállalni, túl mély, túl sok lett volna ez neked.

Egyszer aztán úgy alakult, hogy mindketten szinglik voltunk és megbeszéltük, hogy találkozunk, de te eltűntél, mert megismerkedtél azzal a nővel, akinek végül 3 év múlva megkérted a kezét. Nem volt felhőtlen a kapcsolatotok ezért sokszor írtál nekem, mert olykor az én csodálatomra és szerelmemre is szükséged volt.

Amikor annak is vége lett, ott voltam veled, ott voltam melletted. Elutaztunk pár napra Moszkvába, ami csodálatos volt, de az út végén közölted velem, hogy te nem állsz készen egy új kapcsolatra, nem állsz készen rám. Ott újra megszakadt a szívem, mert egyszerűen nem értettem, miért nem tudsz engem választani, amikor annyira jó együtt minden. Újra távol kerültünk egymástól. Én megkértelek, hogy ne keress, engedj el, felejtsük el egymást, de még egyikünk sem állt készen erre.

Akkor értettem meg, hogy sosem fogsz engem választani, hiszen tudtad, hogy itt vagyok egyedül, talán azt is tudtad, hogy még mindig várok rád, engem mégsem akartál feleségül venni és tőlem nem akartál gyereket.

Megértettem, hogy lehet köztünk bármilyen különleges kapcsolat, neked ez sosem lesz elég és valamiért én sosem leszek neked elég jó. Nyolc év kellett ahhoz, hogy elfogadjam és elengedjem azt a vágyat és illúziót, hogy mi valaha újra egy pár leszünk. Már nem fáj és már nem haragszom a világra, hogy így alakult. Mindig itt leszel a szívemben, a Tökéletes Férfi, aki – bármennyire is szerettem volna - nem lehetett az enyém.

Nyitókép: Shutterstock