30 év házasság után hirtelen nem kívánsz - mit rontottunk el?

Azt mondtad: "Drágám, nagyon nyugtalanul alszom mostanában, és olyan sokszor felébredek. Tudom, nem tudsz mellettem rendesen pihenni, áthurcolkodom a másik szobába, jobb lesz, ha ezután külön alszunk." Majd megöleltél, és átvitted a kis ereklyéidet egy ajtóval arrébb.

Egy-két napig még nem is bántam, hogy így döntöttél. Mondjuk, azt furcsálltam, hogy nem beszélted meg velem, csak úgy közölted, de tudom, hogy szeretsz. Azt is, hogy tényleg bántott téged, amikor rendszeresen felébredtem, mert nem tudtál aludni. Szóval, az első néhány nap nélküled az ágyban, így harminc év után először még szinte jól is esett.

Aztán egy hét után arra eszméltem, hogy várom, egyszer csak kinyílik éjszaka az ajtóm, te bejössz, és azt mondod: "Mekkora hülyeség már ez a külön alvás, hogy is tudnék meglenni nélküled?" Vagy legalábbis beszöksz, és szerelmeskedünk. Hiszen, bár eltelt harminc év, eddig nem untunk egymásra. Még nevetni is képesek voltunk az ágyban, a különbözőképpen megtapasztalt "gravitációs hatások" miatt.

Tudom, hogy nem zavart az sem, hogy klimaxoltam, hogy mennyit segítettél, hogy elfogadjam magam, a testem. Hányszor súgtad a fülembe, hogy most még szexibb vagyok, mint valaha. Istenem, mennyire hálás voltam neked ezért! Aztán valami megváltozott. Nem volt ez olyan nagy dráma, csak sokkal kevesebbszer öleltél magadhoz éjszaka úgy.Persze megnyugtattam magam, hogy ez nem nekem szól, változunk, és nincs ezzel semmi baj. A lényeg, hogy együtt vagyunk, és ez így is marad. A következő harminc évben is.

De most itt ülök az ágyamban, és hallgatózom. Mert a harmincadik évfordulónk óta eltelt öt év, és te egyetlen alkalommal sem nyitottad ki a hálószobám ajtaját. Egyetlen alkalommal sem tettél egy apró utalást sem arra, hogy kívánnál. Bezártad az ajtót úgy, hogy nem beszéltél velem erről. Mintha ez természetes lenne. Mintha soha nem lett volna fontos. Mintha úgy döntöttél volna, hogy alaposan megöregedtünk, ezért semmi szükség már erre a férfi-nő "dologra". Szeretjük egymást - másokkal ellentétben - és ez elég.

Ezért kerülőutat választottam. Meséltem egy barátnőmről, és amikor már épp odajutottam volna, hogy a házasságuk intim részleteiről beszélek, ami hozzánk is elvezethet, te teljesen döbbenten és zavartan néztél rám. "Ti így kiadtok minket egymásnak? Milyen jogon? Miért gondoljátok, hogy felhatalmazásotok van arra, hogy a legbelsőbb dolgainkról a hátunk mögött beszéljetek?"

Rettenetesen rosszul éreztem magam. Talán még soha nem szerettelek ennyire. Megéreztem a félelmed: a félelmed az öregségtől, az impotenciától, a leértékelődéstől, attól, hogy már nem az leszel a szememben, aki eddig voltál.

Szívem szerint odakiabáltam volna, hogy ne félj semmitől, csak beszélj velem a gondjaidról, ne bújj el, ne zárj ki! Ne tégy úgy, mintha az természetes lenne, hogy többé nem érsz hozzám szenvedéllyel! Hogy ráléptél egy útra teljesen egyedül, de ez az én életemre is kihat. Hiszen eddig a férjem, a szerelmem voltál, most meg úgy tűnik, a legjobb barátom leszel.

Persze, hogy lehet szexmentesen élni. De tudnom kell, hogy miért döntöttél így. Csak engem nem kívánsz, vagy az életed van valamilyen válságban? Tudnom kell, mi miért történik velünk.
Ám nem kiabáltam oda semmit. Talán féltem a választól. Talán szégyelltem, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítok a szexnek.

Talán téged féltettelek attól, amit mondanod kellett volna. Talán egyszerűbb volt nem beszélni valamiről, ami engem is szembesített volna az öregségtől való félelmemmel, a megváltozott testem elutasításával, a nőiségem elvesztésének lehetőségével. Azzal, hogy újra kell értelmezni magam, téged, és az életünket.

Borbála gondolatait lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Shutterstock