Mindennapi álarcok mögé rejtett valós énjeink...

Elkoptatott frázisok, üres, felületes beszélgetések; a „Sietek, majd találkozunk!" – soha be nem váltott ígéretei. Parlagon heverő programok. Kókadozó vagy időnként holtukból fel-feltámasztott kapcsolatok. A „Van rám öt perced?" – kérdések hátterében bujkáló keserű érzés: „Vajon eszébe jutnék egyáltalán, ha nem kérnék tőle időpontot?"

Mennyit érünk egymásnak emberként? Vajon meddig akarjuk igazán megérteni egymást? Akarjuk-e egyáltalán, vagy ez már egy túlságosan időigényes dolog? Egy kávészünetben, ha lesz hozzá kedvünk, meghallgatunk egy podcastot a „Helyes időbeosztás" és a „Hatékony kapcsolatápolás 7 lépésben" témák kapcsán. A hangfelvétel nem sértődik meg, ha igénytől és kedvtől függően megállítjuk, netán átugorjuk. Lefekvés előtt elsírdogálhatjuk magunkat az „Egy árva története" című drámán, ám, ha pisilni kell vagy egy tejes kávéra fáj a fogunk, időben leállíthatjuk a filmet, hogy ne vésszen kárba az erre szánt empátiánk. A „Régen több időnk volt!" – sóhajtások ál-nosztalgiájában történő feleszmélések során kiviláglik, hogy nem volt több időnk, csak szántunk a meglévőből. Tevékenységekre, kapcsolatokra, értékekre.Időnként bele-belebotlunk régi terveink összezúzott tetemeibe. A ki nem pipált bakancslisták bávatag számonkéréseibe. Visszatekintünk az elmúltra, elcsüggedünk hol kissé, hol látványosabban. Pillanatig emésztjük az emészthetetlent, majd levegőt véve-kifújva felgyorsítjuk a jövőben megálmodott önmagunk felé vezető lépteinket. Mit tehetünk? Hiszen mi is csak „perc-emberkék" vagyunk romló testtel, fogyó idővel. Útközben eszünkbe villan egy gondolat, melynek fogadtán nem repesünk: mintha csak folyamatosan arra készülnénk, hogy egyszer... egyszer majd emberré váljunk.

Majd holnap. Tán a jövő héten. Legjobb lesz hó elején. Halasszuk jövőre inkább. Akkor tényleg lesz  tabula rasa, azaz tiszta lappal indulás. Hamarosan év vége, akkor jön el az ideje az újratervezésnek, hogy frissen, üdén vágjunk neki egy új én hajnalának. Fehér köntösbe bujtatjuk és virágokkal koszorúzzuk azt az újraszületett, újrateremtett én-példányt, akivé válni szeretnénk. Majd, az új évben.Szerencsénkre van esélyünk. Az újrakezdés esélye. Amikor fel- és újraépítünk. Romokból építkezünk. Újrahasznosítunk. Régi-új elemekből születünk mássá. Többé? A remélt jobbá. A vágyott, álmodott legjobbá. De kihez viszonyítottan jobbá? Ideális esetben a korábbi énhez viszonyítva. Melyhez képest újraálmodjuk-alkotjuk a majdani másunkat.

Közeledünk az év vége felé... Egy újabb év vége felé. Akad köztünk olyan, aki boldogan, elégedetten tekint vissza tetteire, tapasztalataira, eredményeire? Nem is annyira a boldogság, a siker koronázza meg méltón a visszatekintést, hanem a „Megtettem minden tőlem telhetőt adott (élet)helyzetekben" bizonyossága. Hogy a másik ember sikeresebbnek summázta a maga mögött hagyottat? Örüljünk! Ám a siker nem egy univerzális köpönyeg, amit magunkra ölthetünk. Az személyre szabott. És ki tudná elbírni egy másik ember terhét? Kívülről tán igen. Kívülről minden teher pehelykönnyűnek fest.

Az arcok és álarcok, a magánszféra és a társadalmi élet között ingázó emberekként vajon melyik én az igazi, a valós? Van ilyen egyáltalán? Miközben az ismeretlenek sokaságában próbálunk rálelni arra a nagy ő-re, kit elvileg a sors csak nekünk formált, ha formált, vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy a mindennapi interakcióink során viselt álarcaink mögött melyik arc a viselő? Az igazi én?
Ha bölcs eleink színházhoz hasonlították a világot és a benne élőket színészekként festették le, akkor tán érdemes játszani is. Játszani, de mivel? A szerepekkel? Az álarcokkal? Talán. Avagy nem ezt tesszük naponta?

Nem csoda, ha énkeresésünk során néha eltévedünk ebben a belső rengetegben. Meglehet, azért, mert az elszórt morzsákat már rég felcsipegették az éhes madarak. Mert elfogyott vagy nem is volt fonal, mely visszatalálásunkat lehetővé tette volna. „Ismerd meg önmagadat!" - int bennünket időkön átívelő aktualitással a delphoi jósda felirata. Mert a sorsunk mi magunk vagyunk, mert a meglelés csak belső lehet, mert a változás kizárólag belülről indulhat. Megismerés? Változás? Ez csak folyamat lehet, nem valami statikus örökigazság.

A folyamatos önismereti bizonytalanságunk, meglehet, csupán azt jelenti: úton vagyunk. Úton önmagunk, önmagunkká válásunk felé. Kételyek, dilemmák, tépelődések, töprengések, megkérdőjelezések között keresünk. Másmilyen légköre van ennek a nézőpontnak, mint a lefixált énállapot-elképzelésnek, mely megingathatatlan, módosíthatatlan.

Hogy milyennek látjuk magunkat? Attól függ... Ugyan mitől? Helyzetektől, érzésektől, gondolatoktól, és még oly sok minden külső és (túlnyomórészt) belső „mástól". Olykor időt szánok arra, hogy belelapozzak a régi naplóimba. Ki ez az idegen lény? – kérdezem ilyenkor megdöbbenve. Nem tudok azonosulni a múltbéli magammal. Lehetséges ez? Igen és nem. Végül is, annak a múltban tapasztaló én-valakinek vagyok a „következménye", viszont már csak részben tudom abba a múltbéli arctükörben meglátni a jelenlegi magamat.

Szerző: Győrfy Linda

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek