Én vagyok a villámhárító anyám és a húgom között

Két tűz közé kerültem: folyamatosan csipog a telefonom, mert Ági soronként küldi el az üzenetét, melyekben összeakadnak a betűk, és a dühe értelmetlen, nehezen kibogozható rejtjelekké formálja a szavakat. Eközben édesanya lóg a jobb fülemen, vállammal tartom a vibráló készüléket és hallgatom, ahogy morogva szidja a húgomat...

Nem ma kezdődött kettejük párharca, sőt, ha jobban belegondolok, nehéz felidézni az utóbbi hónapokból olyan családi összejövetelt, amikor ne marták, karmolták vagy sebezték volna meg egymást. Hamar kirepültem a családi fészekből, egyetemre mentem és valamikor ebben az időben elmérgesedett köztük a viszony. Furcsa ezt megélni, hiszen ameddig én is az otthon melegében sütkéreztem, Ági és anya párosa szétrobbanthatatlan volt.

Én mondhatni fiús lány voltam, engem sosem érdekeltek igazán a babák és a teazsúrok. A pizsamapartik helyett jobban élveztem, ha focimeccsre járhattam. Igen, már nagyon korán kiültem a lelátóra, apát karolva és a fejemet félig az oldalára hajtva, döntött szögben figyeltem, ahogy a focisták felfelé kaptatnak a pályán, majd elindulnak visszafelé a lejtőn. A labda pedig néha a gravitációval dacolva felfelé gurul, sőt repül, mögötte szállnak a fűszálak és egy nagy masszává olvadva hullámzik a háttérben a közönség a lelátón.

Anya szerette volna, ha csajosabb vagyok, elvitt ruhát vásárolni, elkísértem a fodrászhoz és a körmöshöz, megpróbált belőlem nőt faragni. Persze nem erőszakosan, de éreztem, hogy irigykedve figyeli az apámat, akivel ösztönösen kialakult a szövetségünk, akivel mindig jól szórakoztunk, akivel voltak közös programjaink és egy idő után titkaink... Édesanyát kihagytuk mindebből, de ebben semmi szándékosság nem volt, viszont ma már pontosan látom és értem, hogy miután megszületett a húgom, miért ölelte őt olyan szorosan magához.

Forrás: Shutterstock

Félt attól, hogy őt is elveszíti. Nem mintha engem elveszített volna, hiszen ugyanúgy szeretem, mint apát, csak én nem voltam az a csajos csaj, az a kislány alkat, akire ő vágyott. A húgom ellenben tökéletes babának bizonyult, aki szerette is, ha királylányként kezelik. Amíg én ki nem állhattam a ruhavásárlást, ők butikról butikra jártak, csillogó szemmel nézték a kirakatokban kiállított csizmákat és élvezték, ha a fodrásznál tölthették szabad óráikat.

Örültem is, hogy anya megkapta azt a gyermeket, aki én sosem lehettem számára, és akivel úgy összefonódnak, mint mi apával. Amikor pedig kirepültem a családi fészekből, minden idillinek látszott. Az addigi szoros kapcsolatom a családdal meglazult, persze továbbra is beszélgettünk, összejártunk az ünnepekkor, de nem kellett már beszámolnom arról, hova megyek, mit csinálok és a fiúkat sem kellett becsempésznem az ablakon, mint az amerikai filmekben... Megtörtént a természetes leválás, és emiatt csak későn ébredtem rá arra, hogy valami megváltozott.

Ahogy a húgom tinédzser lett, úgy kezdtek megszaporodni a problémák. Ági már egyre kevésbé élvezte a csajoskodást, anya viszont ragaszkodott az addigi hagyományokhoz, a közös beauty-napokhoz, programokhoz és úgy kezelte a húgomat, mintha a legjobb barátnője lenne. A szeretet és az ölelés azonban egyre fojtogatóbb lett Ági számára, aki a dackorszakában nem látott más megoldást – amúgy is forrófejű volt –, minthogy felborítsa az asztalt. Elég csúnyán próbálta leszerelni a folyamatosan felé közeledő, néha nyomuló édesanyát, és viszonylag hamar elmérgesedett köztük a viszony.

És itt csatlakozunk be a mai napba, amikor mindketten nekem panaszkodnak, szidják a másikat: Ági most épp arról ír és szinte felhevül tőle a telefonom, hogy anya folyamatosan irányítani akarja az életét, bejelenti őt a fodrászhoz, pedig nem oda akar járni, hogy programokat szervez neki a háta mögött. A hab a tortán, hogy eltökélte, összehozza a szomszéd Géza bácsi unokájával, a szerinte jóképű Gergővel, aki nemrég elnyerte a jó sportoló, jó tanuló díjat a gimiben... Való igaz, anya néha túlzásokba tud esni, és míg egy ruha nem nagy ügy, egy fiú már annál inkább kényes téma.

Forrás: Shutterstock

Anya eközben megállás nélkül beszél, a nyakam már görcsöl, a fülem pedig sajog az odaszorított mobiltól, de muszáj szabadon hagynom a kezemet, mert egy pályázatot kell befejezzek és vészesen közeleg a határidő. Hátha megy a multitasking, ebben bízok, bár az anya szájából fröcsögő sav a hallójáratomon át úgy érzem, az elmémet is csipkedi. Anya korábban sosem volt ilyen vérmes, de most szó szerint szidja Ágit, repkednek a jelzők, majd egy pillanat alatt megerednek a könnyei és zokogva mondja, hogy már nem is szereti őt "a" lánya. Nyelek egyet, és próbálok nem megsértődni azon, hogy engem, mint a másik lányát, most számba se vesz.

Mindkettejüket egyszerre próbálom nyugtatni, megvilágítani előttük a másik érzéseit. Anyának óvatosan felvezetem, hogy ne akarja uralni Ági életét, hagyja szabadon, most tini, lázad, olyan mint egy forgószél, jobb ha az ember inkább hátrál egy-két lépést. Majd visszatér hozzá, legyen türelmes. Ágit pedig szinte kérlelem, hogy nyeljen ő is, hogy ne húzza fel magát mindenen, és főleg ne támadja le rögtön anyát, hiszen ő már idős, neki nehéz változtatnia, és nem egyszerű feldolgoznia, hogy utánam a másik gyermeke is hamarosan kirepül a fészekből. Ez nagy trauma egy szülőnek.

Mire végre bontom a vonalat, és Ági is elköszönt, úgy érzem magam, mint egy kétgyermekes anyuka, aki a rosszcsont, egymással viaskodó gyermekei közt teremtett békét, de pontosan tudja, hogy ez csak átmeneti. Mindketten visszavonultak, hogy erőt gyűjtsenek az újabb csatához. Ha pszichológia szakra mentem volna, nem kellett volna sokáig keresnem a szakdoga témáját, könyvet is írhattam volna a családomról...

Nelli történetét Szabó Bence jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek