A férfi, aki nem merte elhinni, hogy boldog lehet...

Mi az ami annyira megfogott benne? Talán a nyerssége vagy az a vad életösztön, ami hajtja, ahogy az életét éli? Nem tudnám pontosan megmondani, de a kisugárzása olyan, mintha egy űzött vad lenne. Senkiben nem bízik, de mindenkinek megadja az esélyt. Persze nem arra, hogy bebizonyítsa, érdemes-e a bizalmára, hanem, hogy újból kiderüljön, nincs értelme megbízni senkiben.

Milyen furcsa jellem. Alig lépett be a felnőttek világába, máris reményvesztett. Sokat csalódott úgy általában mindenben és mindenkiben. Neki is voltak tervei, egykor talán még el is hitte, hogy megvalósítja őket. Nem szeretett olyat ígérni, amiben nem volt biztos, hogy tényleg be tudja tartani, és utálta a hazugságot.

Nem tudta összeegyeztetni a jó szándékot a hamissággal. A mosolyt a gyűlölettel. Meg amúgy is, ő egy egyenes ember, nem alacsonyodik le. Egy idő után megkeményedett, és nem volt hajlandó felejteni.

Pedig a felejtés életünk mozgatórugója, nélküle megőrülnénk, túl sok információ lenne bennünk, túl sok sérelem. Ő is az őrület szélén járt, de nem a felejtés miatt, hanem mert jött valaki, aki ki tudta billenteni a komolyságából. Aki mellett újra előbújhatott a benne rejtőző kisfiú. Lassan, de biztosan megszerette a lányt. Minél többet látott belőle, annál jobban érdekelte.

Néha csak figyelte, de nem azt, amit mondott, hanem azt, ahogyan mondta.Üvöltött róla, mennyire odáig van érte, és ezen nem tudott változtatni - de valljuk be őszintén, nem is akart. Mert eszébe juttatta mennyire szüksége van az őszinte szeretetre és az ártatlanságra, hogy mindez mennyire kiveszett belőle, miközben lélekszakadva vadászta.

Nem volt képes lemondani a lányról, de mivel egy rendkívül büszke emberrel van dolgunk, felvállalni sem merte az érzelmeit. Pedig pontosan tudta, mennyire szomjazik a másikra: a hangjára, a mosolyára, a nevetésére, a gondolataira, és mindarra ami Ő.

Hogy mi történt ezzel az ösztönösen tökéletes kapoccsal? Idővel elgörbült és a görbületet pedig már semmi sem hozhatja egyenesbe. Az tette tönkre, hogy nem tudott kibontakozni, pedig csak hagyni kellett volna, hogy az érzelmek tegyék a dolgukat. Hogy megbánta-e? Nem tudom, de egy valamit biztosra mondhatok, ezt jól megtanulta:

Sokat gondolkodtam rajta, és azon, vajon én hogyan reagáltam volna a helyében. Önzővé válnánk attól, mert vágyaink vannak? Vagy attól, ha teszünk is értük? Esetleg becsapjuk magunkat, ha mégsem?
Mindenesetre annyit szeretnék leszögezni, hogy teljesen normális dolog vágyakozni. Az ember amióta él és lélegezni tud, biztosnak tűnő dolgokat gyárt ebbe a folyton változó világba; ez is egy ilyen. Az ember vágya mindig kéznél van az unalmas órákban, és sajnos a koncentrációt igénylő feladatoknál is. Mégis, megnyugtató, hogy van mi után epekedni. Néztem a zöld pöttyöt, és elmosolyodtam: már nem világított.

Szilágyi Réka

Nyitókép: Shutterstock