Túlnőttem rajta, már nem vagyunk egy szinten - szakítsak?

Nem kicsit, ami még kezelhető, hanem nagyon. És egyszerre azt veszik észre, fényévekre kerültek egymástól. Szakadék tátong közöttük. Nem tudnak kommunikálni. Addig hiába működött, most folyton félreértik egymást. Mert már nem egy szinten rezegnek, nem egy szinten működnek, így nem is értik már egymás nyelvét.

Mit lehet ilyenkor tenni? Ha eszköz nélkül maradunk, akkor semmit. Akkor ez egyenes út a váláshoz. Az is, ha az egyikünk erőlködik, emelné a másikat, de az nem akar menni, mert neki jó ott, ahol van. És ekkor jönnek az állandó veszekedések. Lassan csak egymás hibáit látjuk. Minden idegesíteni kezd, amit a másik csinál, még az is, ahogyan a levegőt veszi.

Rá lehet ezt fogni a kapcsolati szakaszokra, hiszen természetes, ha a kezdeti szimbiózist követi egy kisebb fajta eltávolodás. Amikor a szoros "mi" helyett újra előtérbe kerül az "én" és a "te". A kérdés, hogy ebből hogyan lehet egy másfajta "mi"-t létrehozni.

Egy kapcsolatban akkor lehet jól létezni, ha mindenki önmaga maradhat és teheti, amit szeret, ami a hobbija. Ha a nézeteltéréseket meg tudjuk beszélni. De nagyon igaz a mondás: egy adott dologból, párbeszédből mindenki annyit ért meg, ahol ő maga tart. Amíg együtt fejlődünk, ez csodás, mert azonosak a megéléseink, tudunk róluk beszélgetni. Az sem baj, ha nem vagyunk pontosan egy szinten, mert kiegészítjük egymást. Az egyikünk ebben jobb, a másikunk másban, és ez összeadódik. Támogatjuk egymást, segítjük a másikat az útján.

De mi van, ha ez megszakad? Ha úgy alakul, hogy az egyik nem akar fejlődni? Vagy nem tud, mert olyan élethelyzet adódott, hogy a fejlődés egy időre háttérbe került? Vagy egyáltalán nem is érdekli az egész? Akkor alakul ki az állóháború. Mert bár nem egymás ellen, hanem egymásért kezdenek a felek veszekedni, mégis könnyen elfajulhat minden.

Nem hiszek az eldobható világban. Nem hiszek abban, hogy az egyik kapcsolatból rohanni kell a másikba. Abban hiszek, hogy amit lehet javítani, azt javítsuk meg. És abban is hiszek, hogy el kell fogadni: egyetlen kapcsolat sem csupán örömteli dolgokból áll.

Vannak nehéz helyzetek, fájdalmak, amikor talán még az a kérdés is felmerül bennünk, hogy "biztos, hogy jó a másikkal?" És persze, tudjuk, hogy jó, de azért, hogy az maradjon, dolgozni kell. Ami időnként nem könnyű. Sőt! Kifejezetten fájdalmas is lehet. De, ha tudjuk, hogy egymást akarjuk, együtt akarunk élni, mégis könnyebb lesz. Ám, ha eltűnik ez a közös fejlődés, a közös munka, akkor onnantól megtapasztalhatjuk a földi poklot.

Ha mindkét fél elkezd dolgozni magán és a kapcsolaton, akkor menthető. Új szintre emelhető, új tapasztalatokkal, megerősödve lehet továbbmenni. Együtt. Mert természetes, hogy nem fejlődünk egyforma tempóban, de bevárjuk a másikat, mert szeretjük, mert őt akarjuk és tudjuk, megéri.

Mert vannak eszközeink a megoldásra és látjuk, hogy ő is tesz érte. Változik. Vagy éppen mi, ha mi maradtunk le. A lényeg a szándékon és a tetten van. No, meg azon, hogy el tudjuk fogadni, hogy ebben a folyamatban nem kell mindig jól járnunk. Mert fájhat. Okozhat szomorúságot. De beszélni, tenni kell. Akkor nincs akadály.

De ha az egyik fél elzárkózik, onnan nincs visszaút. Akkor hiába a szép szó, az észérvek. Hiába a kérés, később a kétségbeesett kiabálás. Ott semmi esély. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb fájdalom. Mert azzal, hogy ez megtörténik, a szeretet, a szerelem nem múlik el rögtön, talán utána sem. De muszáj lesz lépni, mert előbb-utóbb megmérgeződik a kapcsolat. Mert a szakadék olyan mély lesz, hogy már nem lehet átugrani.

Egy darabig küzd az ember. Mert nem akarja elhinni, tényleg csak ennyire számít az egész. Pedig ez is megtörténhet, mert ahogy nagymamám egyszer mondta: lehettek egymásnak is rendelve akár, ha valamelyikőtök nem érett a dologra, akkor az egész menthetetlen.

Nyitókép: Shutterstock