"De hát te veszed túl komolyan, én csak vicceltem" - Elegem van az örömgyilkos kapcsolatokból!

Mindenütt ott vannak. Mindenre van egy odaszúrásuk. Egy de. Egy szarkasztikus, viccnek álcázott megjegyzés. S van hozzá ártatlan képük: "de hát te veszed túl komolyan, én csak vicceltem." Pedig nem.

Csak sokára jöttem rá, hogy egyáltalán nem viccelnek. Pontosan tudják, mit tesznek. Egyetlen szóval vagy mondattal képesek azonnal rombadönteni mindent. Ha hosszú ideig maradunk velük, kiszívják belőlünk az életörömöt. Csak azt vesszük észre, hogy beszürkültünk, elfogytunk. Hogy már nem is akarunk velük megosztani semmit. Mert tudjuk, mi következik.

Bevallom, nekem ez sokáig nem esett le. Voltak párkapcsolataim, s elő-előfordult ilyesmi, de nem tettenérhető módon. Szinte észrevehetetlenül. Tapasztalatlan voltam és naiv, azt hittem, velem van a baj. Nem gondoltam arra, hogy direkt veszik el az örömteli perceimet.

Alapvetően én egy derűs ember vagyok. Észreveszem az élet apró csodáit, örömeit. Úgy tudok örülni, mint egy gyerek. Szeretem az életet, minden ízével együtt. A nehézségek közepette is, akkor is megfájom, amit meg kell. Mindig a megoldást keresem, és tudom, hogy apróságok mennyit tudnak adni, örömmel feltölteni. Talán éppen ezért nem értettem ezt a működést. S tényleg elhittem, hogy velem van a baj. Hogy ők csak vicceltek. Nem mondták komolyan. Nem úgy gondolták. Ha néha-néha előjött bennem valami rossz érzés és szóltam, akkor is hagytam magam meggyőzni, hogy ők csak realisták. Nem dugják homokba a fejüket. És hogy a véleményüket csak elmondhatják! És egyáltalán, miért vagyok ilyen, hogy támadom őket? Én meg csak néztem.

Egyre nőtt bennem az ambivalencia. Hogy valami nem stimmel. Hogy ez nem erről szól. Mert nem dugom homokba a fejemet, nagyon is két lábbal állok a földön. Persze, más is fontos, de hát itt élek, hamar meg kellett tanulnom. De ez nekem soha nem jelentette azt, hogy ettől boldogtalan lennék. Mert mindig találtam magamnak apró örömöket és ezekre figyeltem jobban, ezekre koncentráltam. Mert különben megkeseredtem, megbolondultam volna. Meg hát nem jobb derűsen élni?

Fodor Ákos egyik idézete tűpontosan megmutatja ezt a logikát:

A Derűs él jól: bölcs-bután. A Borúsnak csak igaza van.  

Lassanként eljutott az agyamig, hogy ezekben a kapcsolataimban valami nincs rendben. Először azt figyeltem, mit mondanak, tesznek. Mindent mindig elbagatellizáltak, meghazudtoltak. Az nem úgy volt. Rosszul emlékszem. Rosszul érzem. Ha éppen örömmel készültem valahova, biztos, hogy jött egy mondat:

"Persze, menj nyugodtan. Érezd jól magad. Jó, hogy neked van kivel elmenned. Nekem senkim sincs."

Mondanom sem kell, ez alapból rányomta a bélyegét minden programomra. Ha ez véletlenül elmaradt, akkor tuti jött utána.

Forrás: Shutterstock

 - Na, jól érezted magad?

- Igen, isteni volt! És Te? mit csináltál közben?

- Semmit. Mit csináltam volna? Nekem nincs kivel, már mondtam.

Nos, ezzel szintén jól oda lehetett vágni és mindent lerombolni egyetlen szempillantás alatt. Hogy neki milyen szar. Hogy ő milyen szerencsétlen áldozat. Akinek senkije sincs. Ha együtt mentünk valahova, az meg valódi kínszenvedés volt, mert ha én jól éreztem magam, az nekik tuti derogált és mindig látványosan szenvedtek.

Olyan mindennapi kis dolgok is voltak, melyeket tényleg alig lehetett tudatosítani. Ha ittam a kávémat lehunyt szemmel és mosolyogtam, biztos megkaptam: "minek örülsz annyira, ez csak egy kávé". Ha valamit elújságoltam, hogy sikerült, megcsináltam és büszke vagyok, azonnal le lettem rántva.

"Nem olyan nagy dolog az, bárki meg tudja csinálni."

Ha néztem egy filmet, vagy olvastam egy könyvet és elújságoltam, milyen jó volt, akkor is megkaptam:

"Hát ez is csak egy olyan szar film, könyv, mint a többi. Mit vagy úgy oda?"

Velük élve a jelen és a jövő is csak sötét volt. Nem volt helye jónak, örömnek. Biztos, hogy mindig minden szar volt.

Persze, örömgyilkos bárki lehet, nem csak a párkapcsolatban, de mégis ott a legnehezebb. Mert egy idő után azért elkezdtem azt is figyelni, vajon én ezt miért tűröm? Miért vagyok ott, ilyen emberrel? Merthogy idővel azért feltűnt, hogy bármit és bárhogy csinálok, ők nem változnak. Ők ezt élvezik. Valami torz örömmel dagonyáznak benne. Nem veszik észre, hogy saját magukat is mérgezik, bár mikor betelt a pohár, ez érdekelt a legkevésbé. Mert engem is mérgeztek. Elszívták belőlem az életkedvet, az életörömöt. Azt vettem észre, hogy már nem nevetek. Nem mosolygok. Az arcom kemény lett. A szám összeszorítva. Már nem osztok meg velük semmit, hogy ne vehessék el. Hogy lassan-lassan depresszióba csúsztam és az egész világot sötétnek láttam.

Aztán egyszer elég lett. Vettem egy nagy levegőt, és onnantól minden ilyen kapcsolatot megszakítottam. Rettenetesen nehéz volt, mert volt, akit igazán szerettem, de a szerelem, a szeretet ellenére láttam, hogy ő változni nem fog, nekem kell mennem. Kitépni magamból mindent és továbblépni. Szenvedtem rendesen. Leginkább attól, hogy már-már árgus szemekkel figyeltem magam. Hogy miért sodrom magam újra és újra ilyen kapcsolatba? Végül megfejtettem, milyen minta szerint működtem ebben, és elkezdtem átírni. Nehéz volt. Elmondhatatlanul. De változtatni akartam.

Nem mondom, hogy soha nem fordul már elő ilyesmi az életemben, hiszen ilyen emberek mindig és mindenhol vannak. De ma már nem adok nekik teret, mert ez nem rólam szól. Nem kapcsolódom velük. Ahogy az első jelet tapasztalom, máris szólok, hogy ez nem oké. Ha érti, rendben van, léphetünk tovább. Ha nem, én már nem magyarázkodom. Szeretem magam annyira, hogy azonnal tovább állok. Mert pontosan tudom, szélmalom harcot vívnék. S én már régen nem játszom Don Quijotét.

Nyitókép: Shuttestock

Ezek is érdekelhetnek