Gyönyört és szerelmet ígértél - cserébe megölted a lelkem!

Már az elején éreztem benned egy erős hatalomvágyat és uralkodási mániát, de teljesen elvakítottál. Úgy viselkedtem a közeledben, mint egy szerelmes tini. Elpirultam, ha rám néztél, izzadt a tenyerem, ha hozzám értél.

Izgalmasnak éreztem a személyiségedet, tetszett a szenvedélyed, a merészséged. Felrázta a megszokott, unalmas kis életemet. Amikor összeköltöztünk, még nem gondoltam volna, hogy a kapcsolatunk ennyire kiszámíthatatlan és viharos lesz. Az egyik pillanatban még őrülten imádtuk egymást, a másikban pedig már hangosan veszekedtünk, csapkodtuk az ajtókat. Sokáig nem tudtam, hogy miért nem tudunk egymással szót érteni és békében élni.

Egy napsütéses vasárnap délután épp az erkélyen olvasgattam, amikor felhívtál valami jelentéktelen apróság miatt, és egy újabb hatalmas vita alakult ki közöttünk. Akkor is azt hitted, csak neked lehet igazad, és a tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó. Remegtem az idegességtől, és úgy éreztem, megfulladok - de rád hagytam, nem volt erőm tovább harcolni.

Aztán a sok apró momentumból összeállt a kép a fejemben. Te ebből a folyamatos hullámzásból nyertél energiát, ez volt az éltető erőd. Már az elejétől fogva úgy bántál velem, mint egy marionettbábuval. Kényed-kedved szerint rángattál, és a hangulatingadozásaidat is el kellett viselnem.

Ha kiabálni támadt kedved, kiabáltál velem. Ha romantikus hangulatban voltál, alig tudtalak leválasztani magamról. Ha pedig rád tört a közlési vágy, megállás nélkül beszéltél, sokszor másnap reggelig. De amit én mondtam, azt bezzeg nem hallottad meg. Nem igazán érdekelt, hogy mit gondolok, vagy mit érzek, csak a saját igényeiddel voltál elfoglalva.

Forrás: Shutterstock

Nem vagyok ostoba, tisztában voltam vele, hogy nekünk nincs közös jövőnk, de sokáig még magamnak sem mertem bevallani az igazságot. Mert ha megtettem volna, az a kapcsolatunk végét jelentette volna. Én viszont nem akartam lemondani rólad, ezért inkább tagadtam a tényeket, csak hogy esténként odabújhassak hozzád. Igen, be kell látnom: nem voltam elég bátor, elég következetes, és megfizettem az árát.

Ahogy telt az idő, egyre inkább elhalványult a mosolyom, és egyre gyakrabban telepedett rám a szorongás. Tehetetlenül vergődtem, és csendben szenvedtem, ami még tovább erősítette bennem az elveszettség érzését.

Azt hiszem, élvezted. Élvezted, hogy irányíthatsz. Olyasmi voltam számodra, mint egy szórakoztató időtöltés. Végre kiélhetted a gátlástalan egoizmusodat, én pedig ideális alanynak bizonyultam a kisded játékaidhoz. És tudod, miért? Mert szerettelek. De elegem lett ebből az egészből, már nem akarok veled közös világot. Te az a fajta vagy, aki valamilyen ügyes trükkel behálózza a kiszemeltjét, magába bolondítja, aztán egy életre megsebzi. Ahogy velem tetted.

Furcsa ember vagy, és furcsák a módszereid is. Kéjes örömödet leled a manipulátor szerepében. Kegyetlenül lerombolod a másik önbizalmát, és átírod a valóságot a saját szájízed szerint, hogy mindenben te légy a jobb, az okosabb. Az utóbbi hetekben rájöttem, mi jelentette köztünk az igazi problémát: én tele vagyok szeretettel, belőled meg hiányzik. És ez soha nem fog változni - úgyhogy ég veled!

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk.

Nyitókép: Shuttertsock

    Ezt olvastad már?