Nem jön a baba? Ideje lazítani!

A nők két dologért bármit képesek megtenni: hogy ne legyenek terhesek, és hogy végre anyává válhassanak. Évekig én is azért aggódtam, nehogy valamelyik hónapban elmaradjon a menstruációm, aztán, amikor férjhez mentem és már babát szerettünk volna, csak nem jött az áhított gyermekáldás.

Eleinte legyintettünk az egészre: Ugyan, van még időnk, csak most kezdtünk bele a babaprojektbe! Teltek a hónapok. Még mindig semmi. Már egy év is mögöttünk volt, így elmentünk orvoshoz. Ilyen vizsgálat, olyan vizsgálat. Nálam is, a férjemnél is. Semmi. Semmi igazán érdemleges. Kis életmódváltás, több mozgás, kevesebb ülőmunka, ez-az... rendben. Újabb hónapok teltek el. Semmi.
Közben az ismerősök, rokonok egyre gyakrabban kérdezgették, hogy mikor jön a baba? A választ mind nehezebben fogalmaztam meg. A második év végén már nem akartam a faggatózásokat hallgatni. Tapintatlanságnak éreztem, hogy félidegenek és évente egyszer látott, távoli rokonok turkálnak a magánéletünkben.

A következő fázisban jöttek a beavatkozások. Egy, kettő... sok. Ilyen és olyan módszerek. Tényleg azt éreztem, mindent beleadunk. Akaratot, időt, energiát, pénzt. De a gólya messzire elkerült minket. Ez teljesen kimerített mindkettőnket. Ráadásul, ha egy pár babát akar, attól azért nem áll meg az élet. Ugyanúgy dolgozni, élni kell. Intézni az ügyes-bajos teendőket, foglalkozni a karrierrel, idős nagyszülőkkel, beteges testvérrel, a kutya műtétjével és minden mással. Emlékszem, a harmadik évben már úgy éreztem, szétszakadok. Miközben próbáltam helytállni a normál életben is, folyamatosan ott futott a háttérben a másik program, hogy gyermeket szeretnénk, ám nem sikerül. Hiába jártam orvosokhoz, hiába próbáltunk ki alternatív kezeléseket, lehetőségeket... lassan belefáradtunk. Mindketten.

Forrás: Shutterstock

Akkor nem lesz gyermekünk

Az egyik este leültünk a férjemmel, kinyitottunk egy üveg bort és átbeszéltük az utolsó eshetőséget is, az örökbefogadást. Arra jutottunk, hogy ez egyikünknél sem opció. Belekortyoltam a száraz vörösborba, könnyes szemmel ránéztem a férjemre és kimondtam, ami már egy ideje érett bennem.
- Feladom... - szerettem volna megindokolni, kifejteni, hogy elegem van az orvosokból, a szurkálásokból, a kórházakból, de legfőképpen elegem van a hiú reményből.Elegem van belőle, hogy minden hónapban lélegzetvisszafojtva várom az eredményeket, és minden hónapban meghal belőlem egy darabka, amikor kiderül, most sem sikerült.Összeölelkeztünk és sírtunk. Mindketten. Hosszan. Azon az estén eldöntöttük, nekünk így, kettesben kell boldog családdá válnunk. Gyermek nélkül.

Elengedtük és megkaptuk

Arra az elhatározásra jutottunk, hogy ennek megpecsételésére, illetve az elmúlt évek nyomásának ellensúlyozására hosszabb időre elutazunk – a különféle kezelésekre félretett pénzt kiegészítettük, majd befizettünk egy öthetes, egzotikus utazásra. Úgy éreztük, ki kell szakadnunk a többévnyi mókuskerékből, a berögzült mechanizmusokból, mindabból, ami az elmúlt időszakot jellemezte nálunk.

Forrás: Shutterstock

Mondhatjuk úgy is, hogy elmenekültünk a valóság elől, a kudarc elől és megpróbáltunk egy új, tiszta lapot felcsapni életünk könyvében - távol mindentől. Még két hónapot kellett várni az indulásig, ám amikor végre felszállt velünk a repülő, hatalmas kő gördült le a szívemről. Meghoztuk a döntést, itt az ideje az elengedésnek.

Nem tagadom, az út nagyobb részét végigsírtam, mert tudtam, innentől kezdve csak mi, ketten leszünk. Onnantól azonban, hogy kinyílt a gép ajtaja, többet nem gondoltam erre. Tényleg elengedtem! Álmomban sem gondoltam volna, hogy amikor végleg búcsút intek az anyaság reményének, akkor válunk szülővé.
Pedig így volt! Kicsivel több mint kilenc hónappal az utazásunkat követően végre a karomban tarthattam a kislányunkat.

Csilla történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek