Beszólsz és sértegetsz, mert vékony vagyok, de ha visszaszólok, neked áll feljebb?

Azt hiszem, most lett elegem. És úgy tűnik, nemcsak nekem, mert szaporodnak az erről szóló cikkek, interjúk. Tizenhárom éves korom óta ugyanannyi kiló vagyok. Nagyjából ugyanúgy is nézek ki, hiába telt el közben harmincöt év.

Ez alól egy-két kivétel volt csak, például amikor várandós voltam és híztam tizenkét kilót. Minden maradt a régiben, csak lett egy óriási hasam. Imádtam. Aztán egyszer nagyon beteg voltam és sokáig feküdtem, egy alkalommal pedig bántalmaztak. Mindkét esetben valóban csontsoványra fogytam, viszont azóta minden visszaállt és kösz, én nagyon jól érzem magamat a bőrömben.

Tény, hogy vékony vagyok, de korántsem sovány. Nincs rajtam fölösleg, és az is tény, hogy ilyen a genetikám. Ahogy az is, hogy negyven fölött tenni kell azért, hogy így is maradjon. Ember emlékezet óta edzek rendszeresen és odafigyelek arra, mikor és mit eszem. Nyilván ettől maradok olyan, amilyennek látni szeretem magam.

A magyar ember a szeretetét sokszor azzal fejezi ki, hogy etetné a másikat. Az, hogy ez honnan ered, egy másik téma, de a lényeg, hogy mostanra elveszítette eredeti jelentéstartalmát és kizárólag az evésre koncentrál. És ezzel együtt valahogy a testkép fogalma is változott: mindenki, aki nem mutathat fel pár plusz kilót, sovány és beteg, de aki szépen gyarapszik, annak mindenki örül, lám, rendben van. És amíg, ha egy túlsúlyos emberre teszünk megjegyzést, ő jogosan kikérheti magának, egy vékony nem.

Azt hiszem, sokaknak ismerős a szóbeli bántás fogalma. Az a fajta mindennapi kommunikáció, amit nagyon sokan alkalmaznak a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül, tudatlanul. Ezek a szavak, mondatok óriási sebet tudnak okozni, vagy éppen dühöt váltanak ki. Főleg akkor, ha már nagyon sokszor hallotta őket az illető. Ezek a mondatok képesek teljesen lerombolni a másik fél önértékelését.

Mire gondolok? Például arra a jól bevett gyakorlatra, amikor a másik ember fizikai külsejére teszünk kéretlen megjegyzéseket. Soha nem értettem ezeket a társalgásnak nevezett formulákat. Találkozunk valakivel, s ő a köszönés után rögtön lecsap ránk egy ilyennel:

Szia, de sovány vagy! Eszel te rendesen? Biztosan beteg vagy, azért fogytál így le. Tartasz valami hülye diétát? Látszik, hogy alultáplált vagy. Nem kéne híznod már végre kicsit? Nem tudod te, mi a jó, ha ennél egy rendes kaját, megjönne az eszed. És még sorolhatnám.

Forrás: Shutterstock

Nem tudom, ki hogy van vele, engem abszolút nem érdekel, ki hogy néz ki. Nem teszem folyton szóvá a másik kinézetét, öltözködését, étkezési szokásait. Egyrészt mert semmi közöm hozzá. Másrészt mert mindenki úgy intézi az életét, ahogy neki jó. Harmadrészt pedig mert ennél sokkal jobb témák is adódnak két ember között. Engem nem érdekel, ki mit eszik. Nem érdekel, hány kiló. Ám annak ellenére, hogy nem teszem szóvá, és ez szinte mindenkinek természetes, visszafelé valahogy mégsem működik.

Amikor ilyesmibe futottam anno, kulturáltan, udvariasan válaszolgattam. Nem akartam megbántani senkit. Az más kérdés, hogy engem folyton piszkáltak. Fel sem tűnik ez a másiknak, amíg valaki udvariasan válaszolgat. És bár nekem tényleg nincs bajom magammal, egy idő után már nagyon elegem lett. És dühös is lettem. Kezdtem változtatni a kommunikációmon. Néha visszaforgattam a mondatot.

Mivel vegetáriánus vagyok, ezerszer megkapom, hogy nem tudom, mi a jó. Vagy, hogy azért vagyok gebe, mert nem eszem húst. Nekem eszembe nem jutott addig, hogy bárkit piszkáljak azért, mert húst eszik. A sok századik ilyen beszólás után visszaforgattam: "hát látszik, hogy nem tudod, mi a jó, azért eszed nyakra főre a húst." Nos, az illető úgy megsértődött, hogy azóta sem beszél velem. Mondjuk az ilyen emberért nekem nem is kár. Vagy, amikor azzal jöttek, milyen sovány vagyok, megkérdeztem, van-e esetleg jobb témája, mert ha nincs, akkor odébb lehet sétálni. Ezen is megsértődtek. Mindig azok sértődnek vérig, akik másokat piszkálnak. Amíg normálisan kezeli az ember, addig oké, de ha ne adj' isten visszaszól, na, akkor aztán van orrhúzogatás. Valahogy az nem esik le, hogy ő maga kezdte.

Az igazság az, hogy az erőszakmentes, támogató kommunikációban hiszek. És abban, hogy nincs jogom csak így rárontani bárkire és minősíteni, beszólni neki. De mostanra valahogy elvesztettem a béketűrésemet. És rajtam kívül még jó néhányan, akik hasonló cipőben járnak, mert egy idő után rettentő unalmas és sértő ez. Az is kiakad rajta és idegrohamot kap, aki egyébként tök jól van magával. Nem tudom, mit lehet ezzel kezdeni. Ha tűrünk, az a baj. Ha nem tűrünk, akkor meg az. Úgy tűnik, nincs jó megoldás. Ugyanis a megoldás nem az, hogy én vagyok mindig türelmes, udvarias. A másik félnek is változni kell. Felismerni, hogy gáz, amit csinál és változtatni kell a retorikán. S talán legközelebb, a beszélgetést lehetne ezzel kezdeni a szokásos formula helyett:

Szia, de jó, hogy találkoztunk! Tök jól nézel ki!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek