Feláldoztam a boldogságot a karcsúságomért, nagy árat fizettem érte…

Közepesen elhízott lány voltam. Nem az a fajta, akinek összesúgnak a háta mögött, de azért középsuliban a fiúk sosem engem választottak a páros feladatoknál.

Nagyjából békében voltam magammal, köszönhetően annak, hogy szerető családból származom, és őszinte baráti kapcsolataim is vannak, így kevésbé voltam rászorulva arra, hogy a külsőmmel próbáljak szimpátiát kiváltani az emberekből. Ezzel a ténnyel pedig annyira jól elaltattam magamban a változtatásra való igényt, hogy soha egy fűszálat nem raktam keresztbe ennek érdekében. Egészen addig, amíg szerelmes nem lettem valakibe...

Egy évfolyamba jártunk az egyetemen, és azonkívül, hogy piszkosul jóképű volt, azzal ragadta meg a figyelmem, hogy vágott az esze, mint a penge. Imádom az okos pasikat, így nem csoda, hogy ennyire befészkelte magát a gondolataimba. Többször is elhatároztam, hogy odamegyek hozzá, mert az előadásai kapcsán mindig lett volna mondandóm vagy kiegészítésem, így ez alkalmat adhatott volna arra, hogy felhívjam magamra a figyelmet. De sosem tettem meg, mert életemben először azt éreztem, hogy kevés vagyok. Nem elég, hogy helyén van a szívem, jó fej vagyok és vicces, egyszerűen a külsőm nem tükrözi azt a vagányságot, ami él bennem.

Életemben először szégyelltem magam, és akkor először nem vágytam semmi másra, csak hogy minél kisebb gombóccá húzhassam össze magam, nehogy mások is észrevegyék a testem. Pedig nyilván mindenki látta, hiszen már ezer éve egyetemre jártam, és akik szerettek, elfogadtak így, ahogy voltam. De ez most nem nyugtatott meg, láthatatlan akartam lenni.

Elhatároztam, hogy lefogyok, és ha leadtam azt a kb. 10-15 kilót, akkor odamegyek Krisztiánhoz és becserkészem. Megvettem mindent szert, ami kapható volt a neten, minden nap edzettem, számoltam a kalóriákat, és nagy meglepetésemre olvadni kezdtek a kilók. 2-3 hónap elteltével már igen látványos volt az eredmény, ami az önbizalmamon is érzékelhető volt, hiszen már nem rettegtem a gondolattól, hogy beszélgetést kezdeményezzek Krisztiánnal.

Forrás: Shutterstock

Egyik nap pont úgy alakult, hogy ebédkor egy helyen kötöttünk ki, így elindult a beszélgetés, és nagyon jól sikerült. Egyetlen perc kínos csend sem volt, annyira sok közös témát találtunk, hogy szinte egymás szájából vettük ki a szavakat. Imádtam, büszke voltam magamra, jól éreztem magam a bőrömben, és úgy láttam, sikert értem el nála.

Apránként egyre többször beszélgettünk, és mint kiderült, Krisztián eddig is szimpatizált velem, csak annyira távolságtartónak érzett, hogy úgy gondolta, nem kölcsönös az érdeklődés. Persze nem vallottam be neki, hogy valójában a szégyenérzetem miatt kerültem őt, és amikor rákérdezett, hogy miért fogytam hirtelen ilyen sokat, akkor az egészségemre hivatkoztam. Mindegy is, hogy miért fogytam, nem kell tudnia, hogy miatta tettem.

Egyre gyakrabban találkoztunk, én pedig egyre jobban belelendültem a diétás életmódba, mert valahogy úgy éreztem, minél többet fogyok, Krisztián annál közelebb kerül hozzám. Egészen addig szárnyalt a fogyásom és a bimbózó kapcsolatom is, amíg meg nem jelentek az első rosszullétek. Állandó gyengeséget éreztem, aluszékonyságot és ingerültséget. Hiába próbáltam minél többet pihenni, valahogy nem múlt el. Nem volt türelmem a tanuláshoz, a barátaimhoz és Krisztiánhoz sem.

Akkor tűnt fel, hogy nagy a baj, amikor megkérdezte, mit szeretnék rendelni az étteremben, és én idegesen odaszóltam, hogy „mit tudom én, utálok választani, hagyjon ezzel békén". Ő is elképedt és én is. Nem győztem bocsánatot kérni, és elmeséltem neki, hogy nagyon ki vagyok merülve, gondolom a tavaszi fáradtság miatt, majd kicsit többet relaxálok és rendbe jövök. De nem így lett.

Emésztési gondjaim is lettek, minden kaja átszaladt rajtam, ami még inkább megijesztett, hiszen ugyanazokat ettem, mint addig. Végül pedig egy olyan tünettel is szembesültem, amivel korábban soha nem találkoztam szerencsére, ez pedig a hüvelyszárazság. Most így utólag már össze tudom rakni a mozaikokat, de akkor egyáltalán nem értettem, hogy miért tapasztaltam ennyi összefüggéstelen tünetet magamon.

Teljesen ki voltam bukva, fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem. Sorra mondtam le a találkozókat, nem mentem sehova, kizárólag haza az előadások után. Ültem a szobámban, olvasgattam a házi praktikákat, és közben azon szorongtam, hogy örökre tönkrement az életem. Mindent kipróbáltam, amit olvastam a neten, de semmi sem segített. Persze akkor még nem voltak olyan spéci hidratáló-ápoló hatású hüvelykúpok, mint ma, amelyek néhány hét használat után enyhítik a tüneteket – ráadásul hormon nélkül –, úgyhogy csendben szenvedtem.

Krisztiánnal is egyre távolabb kerültünk egymástól, ami nem meglepő, hiszen újból elutasító és távolságtartó lettem. Pedig már olyan közel voltunk ahhoz, hogy egy párrá váljunk, és éreztem, hogy az összes eddig befektetett munkám megy a levesbe. Éreztem, hogy el fogom veszíteni, és azt is tudtam, hogy abba bele fogok halni, ettől pedig depressziós lettem.

Anyámnak is feltűnt, hogy valami nem oké velem, és az unszolására elmentem orvoshoz, aki néhány vizsgálat után összerakta, hogy a drasztikus diétám okozza a sok bajt. Ugyanis az egyoldalú táplálkozás felborít sok mindent a szervezetben, egyebek között a hormonháztartást, ami fáradékonyságot, levertséget és hüvelyszárazságot is okoz. Végig itt volt az orrom előtt a megoldás, és basszus, nem állt össze. Nagyon mérges voltam, de annak örültem, hogy van megoldás a problémára: egészségesebben, színesebben kell táplálkoznom.

Forrás: Shutterstock

Ujjongva hívtam fel Krisztiánt, hogy elmeséljem, mi áll a furcsa tüneteim hátterében, és noha látszólag együtt örült velem, valami mégsem stimmelt a hangjával. Kérdeztem, hogy mi a baj, mire ezt felelte:

Hogy mi a baj? Hát nem látod? Feláldoztad magad, az egészséged, a jólléted és a kapcsolatunk alakulását azért, hogy további 2 dekával vékonyabb legyél. Te, aki folyton azt hangoztatod, hogy a belső értékek a legfontosabbak a világon, fogtad magad, és egy felszínes divatcicát faragtál magadból. Fogalmam sincs, miért találtad ki magadnak ezt a hülyeséget, de mondok én neked valamit: az a csaj, aki 10 kilóval nehezebb volt, sokkal szimpatikusabb volt nekem, mert annak a lánynak felszabadultság, őszinte tűz és vidámság volt a szemében. Csak aztán jött az egód, és maga alá gyűrt, falakat húzott köréd, és elérhetetlenné tett. Hiába szerettem volna közelebb kerülni hozzád, konkrétan menekültél előlem. Most pedig itt állsz, gazellatesttel, kiüresedett tekintettel, megszürkült bőrrel, egészségi gondokkal, és azt várod, hogy örüljek?"

Mondanom sem kell, mennyire kijózanítottak a szavai. Hosszú idő óta először más szemmel álltam tükör elé, és valóban, teljesen elveszítettem magam. Elfeledkeztem a célomról, és annyira a kilók fogságába kerültem, hogy átestem a ló túloldalára. Persze Krisztián nem tudja, hogy miatta tettem, nem is tartozik rá. A lényeg ugyanaz: találtam egy férfit, aki a túlsúlyom ellenére szeretett volna megismerni engem, én pedig eltaszítottam magamtól, mert a saját félelmeim elvakítottak.

Nagyot csalódtam magamban, és hiába teltek már el hosszú évek azóta, ha belegondolok, még mindig fáj, hogy elszalasztottam őt. Mert persze nem sokkal később végeztünk a szakon, és mindenkit más irányba sodort az élet. Nem fogtam meg a kezét időben, és ezt sosem bocsátom meg magamnak.

Nyitókép: Shutterstock

A cikk megjelenését a Phytotec Hungária támogatta.

Hirdetés

A Cikatridina patikában recept nélkül kapható gyógyászati segédeszköz.

A KOCKÁZATOKRÓL OLVASSA EL A HASZNÁLATI ÚTMUTATÓT, VAGY KÉRDEZZE MEG KEZELŐORVOSÁT!
Ezek is érdekelhetnek