Megértem, miért várod a halált, de akkor sem akarom, hogy elmenj

Anyai nagymamámmal, aki immár 91 éves, egészen különleges kapcsolatban vagyok. Valahogy úgy alakult, hogy velem, az unokájával beszéli meg hosszú évek óta a kényes témákat. Azt hiszem azért, mert egy húron pendülünk. Ugyanúgy gondolkodunk a dolgokról és ez sokszor nem egyezik az általános felfogással.

Mostanában sokat van egyedül. A régi barátnői, akikkel délutánonként összejárt, sorra elmentek. Mami most is elmegy levegőzni, de sokszor emlegeti a többieket: egyedül nem olyan. Már a papám halála előtt is sok dolgot megosztott velem, de mióta papszi is elment, megváltozott a kapcsolatunk.

Most is ültünk a nappaliban, majszolgatta a cseresznyés lepényt, amit sütöttem neki. Én kávézgattam, közben fényképeket nézegettünk a telefonomról. Mindig sokat fotózom a családot, hogy el tudjam neki vinni megmutatni.

Ezek a beszélgetéseink kényes témával kezdődtek: a szexualitással. Bevallom, kínosan és furcsán érintett, amikor a nagymamám tőlem kezdett kérdezgetni mindenféle dolgokat. Arra gondoltam, ismerem az életét, a házasságát. Tudom, hogy anno milyen tabutéma volt minden ilyesmi. Mennyire rossz lehetett neki, hogy sehonnan nem kapott információt. Egyszer mesélte, hogy amikor férjhez ment, megkérdezte az édesanyját:

- Anyuka, hogyan kerül gyerek az asszonyok hasába?
- Majd, ha oda kerülsz, megtudod! – volt a válasz.

Telt az idő, megfogant a gyermeke, újra az anyukájához fordult:

- Anyuka, most már tudom, hogy megy be a gyerek. De, hogy jön ki?

- Majd, ha oda kerülsz, megtudod! – hangzott ugyanaz a válasz.

Mamám végigrettegte a kilenc hónapot, arra gondolva, biztosan szétszakad majd a hasa és úgy születik meg a gyereke. Számomra felfoghatatlan, hogy mennyire megnehezítette a prűdség az akkori emberek életét. Főleg a nőkét.

Amikor mama férjhez ment, az anyukája így bocsátotta el: Na, most már te is beállsz a szenvedők sorába.

Nem ilyen útravalóra számítana az ember lánya. A lényeg, hogy ezek a dolgok meghatározták a házassághoz, szexualitáshoz, szüléshez való hozzáállását. Így esett, hogy – mivel felvilágosult nő – megkérdezte, mesélnék-e neki a normális szexről. Nos, én félrenyeltem a saját nyálamat és fuldoklórohamot kaptam. Mégsem ilyesmire számít az ember a nagymamájától. Végül összeszedtem magam és szépen sorra vettük a mamit érdeklő témákat.

Forrás: Shutterstock

Nem mondom, voltak pillanatok, amikor vert a víz. Nem azért, mert prűd vagyok, hanem mert a nagyimnak kellett ezekről mesélni. Fura volt. A lényeg, hogy aztán sort kerítettünk a női mintákra, amiket felismert és elmondta. Óriási dolog ez ennyi idős asszonytól. Mesélt papámról, a házasságukról, a szüleiről. Beszélgettünk életről, halálról. Mindig hálásan csodálkoztam rá, milyen bölcs. S most, ahogy ott ültünk a nappaliban, egyszer felállt és intett, hogy kövessem. Elképzelni nem tudtam, mit szeretne, amikor a földre térdelt és húzgálni kezdte a bútorokat. Aztán leesett. Papírokat, borítékot szedett elő, kiteregette elém és beszélni kezdett. Elmondta, hogy ez a végrendelete, benne van minden fontos dolog. Azt is, hogy nem akarja, hogy emberhez méltatlan utolsó évei legyenek.

- Olgicám, te érted. Nem akarok magatehetetlenül és kiszolgáltatva csak feküdni, magam alá csinálni. Ígérd meg, ha meghalok, nem engeded, hogy újraélesszenek és gépekre tegyenek. A többiek ezt nem értik. Azt hiszik, azzal tesznek jót, ha meghosszabbítják az egészet. Pedig nem. Az csak szenvedés. De megértem, nem tudnak elengedni, mert szeretnek. De én nem akarok úgy élni!

Szépen sorra megmutogatott mindent. Hol van a dugipénz, az iratai, minden, ami fontos. Elmondogatta, mit szán nekem majd, ha elment. Mindenre emlékezett, melyik tárgyait csodáltam sokszor, s miket szeretek. Kaptam már tőle hozományt, csak úgy ajándékot ezek közül, de jócskán van mit rám hagyni. Egy pillanatra belém vágott a jeges érzés: kell a fenének, csak éljen még sokáig velünk. Egészségesen, ép elmével. Mert most, 92 évesen ilyen. Igaz, kis madárcsontú lett, olyan vékony, alig merem megölelni. A tudata tiszta, az egészsége egy dolgot leszámítva tökéletes. De az orvos azt mondta, a szíve bármikor megállhat. Hát ő készülni kezdett erre, ne érje semmi váratlanul. Látta az elkámpicsorodott képemet és megszólalt:

- Olgicám. Ez az élet rendje. Tudod. Értem bármikor jöhet a vég. Felkészültem. Nem félek. Inkább várom. Ezt is csak neked mondom. Tudod, mennyire szeretlek benneteket és olyan jó, hogy ilyen családom van, de elérkezett az időm. Ez már így nem élet. Mindig szédülök. Gyenge vagyok. Olyan lettem, mint egy gyerek. Gyámoltalan. Vén hülye, nézd meg, mindent elfelejtek. És amióta a kisfiam meghalt, elment az életkedvem. Nem való ez. Szülőnek elveszíteni a gyerekét. Nekem kellett volna mennem, nem neki. Elfáradtam. Már mennék. Érted, ugye?
- Értem – bólintottam.

Forrás: Shutterstock

Fura ez sokaknak, így beszélgetni halálról, elmúlásról. Nekem természetes, abszolút értem, miért nem akar gépekhez kötve létezni. Én sem akarnék. De még ezzel együtt is szűkölő érzés, hogy majd nemsokára nem lesz. Jó, hogy beszélünk róla. De tudom, amikor eljön a pillanat, rettenetes lesz, minden megértéssel együtt is.

Az időt, ami kiszabatott még, tudatosan azzal töltöm, hogy minden héten megyek hozzá. Egyszer legalább, de ha tehetem, többször is. Viszek neki finomságokat, nevetünk. Elmegyünk könyvtárba, sétálni és csak beszélgetünk, beszélgetünk.

Annyi időt szeretnék vele tölteni a halála előtt, amennyit csak lehet. Akkor majd ő nyugodtan megy el, én pedig tiszta szívvel tudom elengedni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek