El kell engedjelek, vagy mindketten belehalunk a fájdalomba

Csak ültem a nappaliban a nagy köríves ablak előtt. Zsibbadtan figyeltem az üvegen lecsorgó vizet. Folyt az eső, akár a könnyek. Nem esett, folyt és csak csurgott és csurgott. Akár az arcomon folyó patakok.

Akartam zokogni, hangosan üvölteni, de nem ment. Csak némán folytak a könnyeim, megállíthatatlanul. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Elviselhetetlen fájdalom kínzott. Fogalmam sem volt, hogyan jutottunk idáig.
Minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban.

Visszagondoltam az első találkozásunkra. Annyira egyben volt. Természetes, magától értetődő minden, azonnal egymásra rezegtünk. Harmonikusan alakult minden. Szárnyaltunk és ugyanakkor a földön jártunk, szépen haladtunk előre a kapcsolatunkban. Számos alkalommal megbeszéltük, nem szerettünk még így senkit. Soha, senkivel nem volt ilyen jó, ilyen teljes. Akkor mégis, hogy jutottunk ide?

Ide, hogy már összepakoltam mindenedet. A szoba tele dobozokkal, melyek a holmijaidat rejtik. Lapra szerelt bútorok a padlón, azok, amiket magaddal hoztál. Minden üres lett. Zsibbadt voltam és üres. Amikor elapadtak a könnyeim, csak égett szárazon a szemem, ahogy élettelen tekintettel bámultam a csomagokat. Sorra tolakodtak elő a csodálatos emlékek, melyek most múlásuk okán óriási fájdalmat okoztak. A veszteség leírhatatlan. Hogy jutottunk idáig?

Forrás: Shutterstock

Először csak azt vettem észre, hogy egyre több hibát látunk egymásban.

Valahogy megszűnt a szeretettel látó szemüveg. Aztán egyre többször voltunk egymással ingerültek. Szaporodtak a fölösleges és értelmetlen viták, később veszekedések. Már minden idegesített a másikban. Szinte az is, ha levegőt vett. Próbáltuk megoldani. Rengeteget beszélgettünk. Órákon át kerestük a megoldást. Igyekeztünk türelmesek maradni. Igyekeztünk a jóra koncentrálni. De erőltetett volt az egész és ha már erőltetni kell, hogy jót tudjunk találni, régen rossz.

Vakok lettünk a szerelmünkre. Összeszoruló szívvel, lebénulva figyeltem, mi történik. Minél kétségbeesettebben próbáltuk megoldani, annál rosszabb lett. Annál több sebet szereztünk. Már nem a szeretet hangja szólt belőlünk. Üvölteni tudtam volna, amikor észrevettem, hogy rettentő kritikus szemmel nézek rád. Már nem tetszett, amit látok. Nem tetszett a tested, a megnyilvánulásaid. Pedig ugyanaz volt minden. Mi változott?

És láttam, hogy te is kínlódsz. Erőn felül küzdöttél. Nem az volt a baj, hogy nem szerettük egymást. A baj az lett, hogy túl sok tragédiát és nehézséget éltünk át együtt, túl rövid idő alatt.

Temettünk, volt baj a családunkban, volt konfliktus közöttünk, nehézzé vált az élet. Gyűrtük, gyűrtük, egymás után oldottuk meg, amit kellett, de olyan gyorsan jöttek egymás után a bajok, hogy fellélegezni sem volt időnk. Ahogy az egyiket megoldottuk, már ránk is zuhant a másik. Nemhogy a lelkünket nem tudtuk utolérni, lélegezni sem tudtunk.

Belefásultunk, belegyötrődtünk a kínlódásba. És egy idő után ezek már nem összekovácsoltak bennünket, hanem eltávolítottak. Önkéntelenül egymásra vetítettük ki a dolgokat. Azt gondoltuk, a másik miatt van. Mert magunkra vettük egymás családjának a nyűgjét, mert a másik kínlódik, mert mi magunk kínlódunk. Lassan elkopott a hímpor, ami széppé varázsolt minden. És nem sikerült újrafesteni. Talán, ha elmentünk volna párterápiára, segített volna. Nem tudom. De már mindegy is.

Forrás: Shutterstock

Eljutottunk oda, hogy nincs tovább. Nincs tovább, mert túl sok fájdalmat okoztunk egymásnak. Túl hosszú ideje játszottuk az eltaszítjuk egymást, közeledünk egymáshoz játékot.Keservesen próbálkoztunk, akartuk megoldani de nem ment. Talán nincs is ennél nagyobb csalódás és fájdalom. Hogy pontosan tudod, milyen jó együtt, mennyire szeretetitek egymást, de valami ok miatt mégsem működik. Vagy egyszerűen csak annyi, hogy előfordul, annyi a nehézség, hogy az felőrli a kapcsolatot. És egy idő után már csak arra tudsz gondolni, inkább menjünk szét, mert ha külön leszünk, talán megszűnnek a bajok.

Nem tudom. Az is lehet, minden sokkal rosszabb lesz. Mert mindketten egyedül leszünk majd a bajokra. Nem tudom, mi vár ránk. De azt tudom, hogy nem őrölhetjük fel egymást. Nem mehetünk végleg tönkre. Ezért elengedlek, bármennyire is szeretlek. Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tudom, egymásra találunk-e még valaha? De azt tudom, hogy most belehalunk a fájdalomba. Ezért elengedlek, mert szeretlek. 

Nyitókép: Shutterstock 

Ezek is érdekelhetnek