Ha magadat nem vonod kínpadra a hibáidért, a párodat miért cseszegeted non-stop?

„Szívvel látni" nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a „gonoszságodat", amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni - hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid." - Müller Péter

Ebben hiszek. Abban, hogy a legerősebb kapcsolatgyilkos az, ha nem vagyunk képesek a szeretet szemével látni a másikat. A legcsodásabb párkapcsolatot is kinyírja, ha az ember folyton azt hallgatja, mennyi minden nem jó benne. Mennyi mindent nem jól csinál. Ha folyton azt hallgatja, ő egy pocsék ember. Még akkor is, ha azt a másik fél jobbító szándékkal teszi. Mert többnyire az emberek nem gonoszságból csinálják ezt.

Egyszerűen ez egy rossz beidegződés, hogy a legtöbben valahogy mindig a negatív dolgokra fókuszálnak. Sokszor figyelem, miről és hogyan beszélnek az emberek, és igaz, amit olvastam már másoktól is, hogy itt szinte divat panaszkodni. Divat mindig a problémákról beszélni. Mintha valami országos beidegződés lenne ez. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne ezzel szakítani és elkezdeni az örömeinkről beszélni!

Egyszer egy ismerősöm megkérdezte, hogy én megátalkodottan hülye vagyok-e, hogy mindig csak a jót veszem észre mindenben?

Mondtam, hogy dehogy! Mindössze annyiról van szó, hogy bár látom a világot, a nem jól működő dolgokat, amit lehet, megteszek, hogy jobb legyen. Hogy én is mindig jobb legyek. De, ha folyton arra fókuszálnék, mi a rossz, eret vágnék.

Annyi ember van belekeseredve az életbe, és nem azért, mert tényleg mindenkinek annyira pocsék minden, hanem azért, mert egyszerűen olyan természetes, hogy vannak jó dolgok, hogy van velünk például egy társ, s egy idő után észre sem vesszük, milyen jó dolgunk van. Meg aztán, mennyivel jobb úgy élni, hogy nem háborodom fel folyton valamin. Nem vagyok idegbeteg, nem teszek mindent szóvá. A szeretet szemüvegét használom, ami jótékonyan ápol és eltakar.

Forrás: Shutterstock

Ez persze, ahogy az idézetben is olvasható, nem azt jelenti, hogy nem látom, ami nem jó. De mindig elgondolom, akkora horderejű-e, hogy szóvá tegyem. A legtöbb esetben kiderül, hogy nem az. Ezt persze tanulni kell. Rá kell erre nevelni magunkat. Eleinte nem könnyű, de utána hosszú távon sokkal békésebb életet eredményez. Nekem pedig a lelki békém mindennél fontosabb. Nem mondom, hpgy néha nem borul el az agyam. Nehezen viselem például a kupit.

Életem férfijai, a férjem és a fiam pedánsak. De néha előkerül egy-egy gyűrött ruhakupac itt-ott, vagy egy otthagyott tálca, tányér. Vagy akármi. Nem is szokott érdekelni, fogom, elrakom. Viszont, ha ezek a történések a menstruációm előtti napokban fordulnak elő, akkor fel tud forrni az agyvizem. Ilyenkor szoktam nekik előre szólni:

„Figyuzzatok, most jön az a két-három nap, amikor feszkósabb vagyok."
A fiam vigyorog: „Mensurádió, anya?"

Az. Mensurádió. Meg a vele járó szösszenetek. No, de a viccet félretéve, szeretem egyszerűen élni az életemet. Nem szeretem bonyolítani fölösleges dolgokkal. Magamat is szeretem, minden esendőségemmel, hibámmal együtt. Dolgozom rajtuk, de nem vagyok egy agyon önostorozó típus. Az voltam régen, de hamar ráuntam. Senkinek sem volt jó. Nekem pláne nem, így együtt lakni magammal. S ha már magamat nem feszítem kínpadra minden hülyeségért, miért tenném a szeretteimmel? Van, hogy szólnék. Előtte veszek egy levegőt és megkérdezem magamtól: valóban fontos? És sokszor kiderül, hogy nem az.

Nem mondom, hogy nincs olyan, amit szóvá tennék. Hiszen egy jó kapcsolatban fontos, hogy elmondhassuk, ha valami nem jó, nem szeretjük, máshogyan szeretnénk. Ebbe bele tartozik az is, amit esetleg a másik csinál. Vagy éppen nem csinál. Viszont nagyon nem mindegy, belelovaljuk-e magunkat a folytonos hibakeresésbe és az élő fába is belekötünk, vagy tudunk különbséget tenni.

Én szeretek jóban lenni azokkal, akikkel együtt élek. Éppen ezért sokszor felteszem a szeretetlátó szemüvegemet, és így azt látom, mennyire szerencsés vagyok, hogy két ilyen klassz pasassal élek együtt. Azt látom, mennyi jó tulajdonságuk van, milyen jól szeretnek engem, egymást. Arra gondolok, mennyire klassz család vagyunk. Arra koncentrálok, mennyi mindent csinálnak jól. És hallgatok. Ha viszont szólok, azt is igyekszem pozitív manipulációval, elmondom szépen, megtámogatva őket. És nagyon ritkán előfordul, hogy nem sikerül nyugodtan, mert mondjuk nem aludtam, vagy éppen mensurádió van. Szerencsére életem pasasainak is van szeretetlátó szemüvegük. Szóval, világbéke.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek