"Már csak két évem van hátra..."

"Már csak két évem van hátra..." Azt hittem, nem hiszek a fülemnek, mikor ezt a mondatot meghallottam. Az ilyen jellegű információt az ember fel sem bírja fogni elsőre. De talán másodjára sem.

Úgy szegezte nekem ezt a tényt, mintha egy fegyver lett volna. És lényegében véve az is volt, hiszen nem tudtam előle kitérni. Szíven talált, és fájt. Csak hallgattam, ahogy elmeséli: mindössze 2 éve van hátra. Meg fog halni. A férfi, akit valamikor nagyon szerettem. Egy pár voltunk, együtt éltünk. Most pedig mindössze 2 éve maradt hátra az életből. Nem tudom elképzelni azt a jelenséget, hogy én még létezem, de ő már nem.

Elég régóta nem tartjuk a kapcsolatot, ezért kényelmetlennek éreztem, mikor ennyi idő után beállított hozzám. De ő jönni akart, hát engedtem - pedig rossz érzésem volt. Én persze önző és öntelt picsa módjára azt gondoltam, hogy a szerelmével akar újra zaklatni. Azon gondolkodtam, hogyan fogom neki ismét elmagyarázni, hogy részemről ez a dolog már rég halott. Utólag ezért szégyellem magam.

Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb, pedig de: egyértelműen kivehető volt a mondataiból, hogy ezt nem "csak úgy" elmesélte. Nemcsak szimpla közléskényszerből, hanem azért, hogy én legyek a támasza, aki végigkíséri ezen az úton. Aki ott lesz vele az utolsó időszakban. Nem tudtam, mit tegyek. Egyszerre akartam igent és nemet mondani a segélykiáltásra. Egyszerre éreztem együttérzést és haragot.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/© lolostock.com/Lolostock

Igent akartam mondani, hiszen tudom: bennem bízik a legjobban a világon. Akkor is, ha már nem vagyunk egy pár. Igent akartam mondani, mert úgy éreztem, hogy valaki, aki szeretett engem, és akit én is szerettem, az megérdemli, hogy támasza legyek a bajban. És igent akartam mondani, mert feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás. Annak idején én hagytam el, pedig ő velem tervezte az életét.  

Másfelől viszont haragudtam rá. A vállamra helyezett egy olyan terhet, amit nem akarok cipelni, ami nekem csak árt. Már azzal, hogy megosztotta ezt velem, elindított valamit, ami beárnyékolja a napjaimat. Nem akarok felelősséget vállalni érte, van elég ember a jelenemben is, aki számít rám. És azt sem akarom végignézni, ahogy kifordul magából, és meghal. Én arra a pasira akarok emlékezni, aki akkor volt, amikor szerettük egymást. Önző vagyok, lelketlen és kemény?

Nincs jó döntés. Ha nem segítek, utálni fogom magam, ha segítek, akkor tönkremegyek lelkileg. Vajon mit érdemes ilyenkor tenni? Eltaszítani magamtól, és úgy csinálni, mintha ez a beszélgetés sosem történt volna meg? Vagy hagyni, hogy rám támaszkodjon, és beleivódjon ez a tragédia a mindennapi életembe? Azt kell eldöntenem, hogy mi számít jobban: az ő élete vagy sajátom...

Szekeres Réka

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek