Elmúlt a szerelem, menjek vagy maradjak?

Miközben álmatlanul forgolódom, folyamatosan az jár a fejemben, hogy vajon tényleg így képzeltem-e el a szerelmet. Nem arra akarok kilyukadni, hogy rossz az, ami most van, de valami mégis hiányzik, csak nehéz megfogalmazni, mi az.

Korábban úgy gondoltam, hogy a szerelmet életben lehet tartani, hogy a pillangók időszakosan visszahozhatók, hogy az egymás iránti szeretet és ragaszkodás még évekkel később is ugyanúgy megmarad. Most pedig erőnek erejével próbálom elhitetni magammal, hogy jó nekem ez a párkapcsolat. Hiszen egyébként tényleg nem rossz.

Ugyanúgy beszélgetünk, randevúzunk, poénkodunk egymással. Igyekszünk minél több minőségi időt eltölteni, és ugyanúgy odafigyelünk arra, hogy egyikünk énideje se szenvedjen csorbát. Sokszor megérintjük egymást. Elég egymásra nézünk, és máris tudjuk, ki mire gondol, ki mit érez. Odafigyelünk egymásra, támogatjuk egymást, legjobb barátok vagyunk.

Az eszemmel tudom, hogy ez egy olyan párkapcsolat, ami után mások csak sóvárognak, és tudom, hogy ritka az ennyire őszinte és szép valami két fél között. Mégis, rendszeresen elképzelem, hogy szakítunk, hogy nélküle folytatom tovább az életemet, és elképzelem, hogy még mennyi olyan dolog várhat rám, amit sosem fogok tudni megtapasztani, ha benne maradok abban a kis biztonságos buborékban, amiben most vagyok.

Kétség sem férhet hozzá, nem vagyunk tökéletesek. Vannak konfliktusaink, de azokról igyekszünk kommunikálni. Vannak habitusból fakadó ellentéteink, mint az, hogy őt az tölti fel, ha felteszi a fejhallgatót és elmerül hosszú órákra valamilyen számítógépes játékban, nekem pedig igényem lenne arra, hogy többet menjünk társaságba. Sokszor érzem azt, hogy csak a fontossági sorrend végén kullogok, de valóban léteznek olyan élethelyzetek, amikor egészen egyszerűen képtelenség egymást priorizálni. Sokszor azt érzem, megszokta, hogy ott vagyok, és biztosra veszi, maradok is, ezért nem erőlteti meg magát. Máskor viszont órákon keresztül gyötör azzal, hogy fél attól, hogy egyszer elhagyom.

Tehát nincsenek nagy problémáink, de valahogy mégsem kerek az egész. Azonban minden alkalommal, amikor elképzelem, hogy elé állok, és közlöm vele, szakítani szeretnék, nem tudom hogyan folytatni a mondatot. Általában, ha egy párkapcsolat véget ér, annak komoly oka van. Megcsalás, addikció, érzelmi vagy fizikai bántalmazás, drasztikusan különböző világnézet. De akár külső hatások, mint egy kezelhetetlen anyós, anyagi problémák, költözéssel járó munkahelyváltás. Ezer indok van arra, hogy kiadjuk a másik felünk útját, én mégsem tudok azonosulni egyikkel sem, hiszen papíron minden klappol.

Ha csupán néhány hete tartana ez az állapot, nem aggódnék, hiszen tudom, hogy vannak ilyen időszakok. De az utóbbi másfél évben összességében mindig ezekből a pillanatokból volt több, és nem az önfeledt, szerelmes időszakokból. Én pedig megállás nélkül győzködöm magam arról, hogy tulajdonképp boldog vagyok, és jó nekem. A kételyeket viszont képtelen vagyok tartósan elhallgattatni.

Egy jól működő párkapcsolatban előfordulhat, hogy elmúlik a szerelem és a vonzalom? Van olyan, hogy ez az egyetlen indok a szakításra? Csak a legyőzhetetlen, furcsa érzés, hogy én már nem akarok többé ezzel az emberrel lenni. Létezik egyáltalán ilyen? Van olyan, hogy a szerelem spontán kihal?

Nyitókép: Shutterstock