Egyszer vétkeztem, azóta is rettegek, mikor kapom vissza az élettől

Világ életemben mindig attól féltem, hogy egyszer én leszek az áldozat, az, akit megcsalnak, átvernek és az őszinteség, bátorság helyett titkok és hazugság öleli majd körbe a magánéletemet. Az meg sem fordult a fejemben, hogy én leszek az, aki képtelen lesz a másik elé állni és bevallani neki, hogy valami nem jó, nem működik és nincs értelme tovább folytatni. Helyette becsaptam magamat is, a másikat is és tiszta lapok helyett a titkolózásba menekültem és engedtem a csábításnak.

Fiatal voltam és azt hittem, megtaláltam azt az embert, aki mellett a hátralevő életemet le akarom élni. Bár voltak problémáink, jó volt elhitetni magammal, hogy minden rendben és erre van szükségem. Ha bármikor is belegondoltam abba, hogy ő meg én már nem mi vagyunk, a hideg rázott és remegni kezdtem. El sem tudtam képzelni nélküle az életemet, pedig legbelül tudtam, hogy hosszútávon biztosan nem egymást keressük.

Abban az időben kevés időnk volt egymásra, amikor végre találkoztunk, szinte mindig elbeszéltünk egymás mellett. Azt éreztem, hogy nem hallgat meg, nem kíváncsi rám. Nem éreztem, hogy figyelmes lenne és valóban érdekelné az, hogy mi zajlik bennem.

Egyik este egyszerre értünk haza és előre engedett a kapuban. Viccesen megjegyezte, hogy annyiszor találkoztunk már, ideje lenne bemutatkoznunk. Pár perc csevej után elköszöntünk egymástól és onnantól kezdve szinte minden nap összefutottunk. Nem szándékosan, a véletlen hozta így, mintha az élet így jelezte volna, hogy dolgunk van egymással.

A rövid folyosói csevejeket órákon át tartó esti beszélgetések követték hol nála, hol nálam. Nem volt semmi romantika, pusztán két magányos ember találkozása, akik olykor egy pohár bor, olykor egy finom vacsora mellett meséltek, a napjukról, az életükről, az álmaikról. Nem esett szó a magánéletről, arról, hogy mit akarunk egymástól, kicsit szándékosan kerültük is a témát. Jól esett a könnyed beszélgetés elköteleződés, magyarázkodás nélkül.

Senkinek nem beszéltem róla, hogy a magányos óráimat a szomszédommal töltöm. Ez volt az én kis titkom, ami kicsit feldobta a szürke hétköznapjaimat és újra virágba borította a lelkemet.

Egyik este már későre járt, amikor az utolsó korty boromat elfogyasztva éreztem, hogy ideje lelépni. Ismét egy jó hangulatú estén voltunk túl, kibeszéltük a nap történéseit, kicsit megfűszerezve néhány gyerekkori emlékkel. A kilincset nyomtam le, mikor hirtelen megfogta a kezem, megfordított, magához húzott és megcsókolt. Semmi előjelét nem adta annak, hogy erre készült, mégsem ért annyira váratlanul. Nem ellenkeztem. Mire észbe kaptam, már a hálószobában fetrengetünk egymáson és képtelen voltam megállj parancsolni magamnak.

Éjszaka volt, amikor megébredtem, összeszedtem a ruháimat és lábujjhegyen kiosontam a lakásból. Becsuktam az albérletem ajtaját és elfogott a lelkiismeret-furdalás. Józanítóan hatott rám, hogy kiléptem a bűnös tett helyszínéről. Egy percet nem aludtam, reggel találkoztam a barátommal és elárultam neki, hogy mit tettem. Bár láttam rajta a szomorúságot, nem érte váratlanul a dolog. Ő is érezte, hogy valami nem jó, mindkettőnk hibája volt, hogy elsiklottunk egymás mellett. Aznap találkoztunk utoljára.

A szomszéd fiú a bizonyos este után többször is érdeklődött utánam, de bennem valami megváltozott. Egy hazug kapcsolatot láttam magam előtt, amelynek nem akartam többé a részese lenni. Utáltam magam és nem értettem, hogy voltam képes ilyet tenni. Bár egy nem működő kapcsolatban éltem, mégsem tiszteltem annyira a másikat, hogy őszintén elé álljak és még azelőtt búcsút intsek neki, mielőtt végérvényesen meggyalázom azt, amit kettőnk között volt.

Azóta nem telik el úgy nap, hogy ne rettegnék attól, hogy mikor kapom vissza az élettől. Mikor leszek én az áldozat, akinek a párja egyszer majd úgy jön haza, hogy nem velem tervez többé...majd kiderül, hogy már nem csak velem osztja meg az ágyát. Vajon visszakapom én ezt valaha? Mi lesz ezért a büntetésem?

Nyitókép: Shutterstock