Mit tegyek? - A depresszió felfalja a férjemet!

Mind a ketten szenvedünk, csak másképpen. A férjem a depressziótól én pedig attól, hogy nem tudok rajta segíteni. Szakemberhez kellene fordulnia.

A depresszió egy csúnya betegség. Úgy kúszott bele a napjainkba, hogy azt észre sem vettük. A férjem mindent szürkének és értelmetlennek lát az életében. Tudom, hogy ebből a rabságból nem olyan egyszerű kiszabadulni. Nem olyan, mint egy influenza vagy egy hasfájás, amikre, ha beveszel egy gyógyszert, pár nap múlva már jól is vagy.

A depresszió elveszi tőlem a férjemet. Akárhogy próbálok neki segíteni, nem tudok. Elolvastam már minden módszert, de egyik se használ. Ő mindig ugyanolyan negatív.

Ha ránézek a páromra már nem látom ugyanazt a férfit, mint akibe tíz évvel ezelőtt beleszerettem. Egy csúnya, mogorva fickóvá vált. Sokszor kell elismételnem magamban azt, hogy ez nem ő, hanem csak a betegsége. Nem felejthetem el azt, hogy valahol legbelül a szomorúság és a ridegség alatt ott van az a személy, akiben megbízok és akit oly régóta szeretek.

Nem akarok és nem is tudok róla lemondani, nem tudom magára hagyni őt. Próbálok neki segíteni, de közben azt érzem, hogy ezzel teher vagyok számára. Sokáig azt hittem, hogy nekem sikerülni fog őt kihúznom ebből a gödörből. Már meg se próbálok úgy tenni, mintha képes lennék rá, belátom, nem vagyok szakember.

A depresszió miatt a férjem elhanyagol engem, már nem mutatja ki a szeretetét, már nem látom a mosolyát. Van, hogy hetekig egy kedves szót sem szól hozzám, látom közben a néma segélykiáltásait, de nem tudok mit tenni. Már megtanultam kezelni az elutasítását. A boldogságról alkotott képem is megváltozott, akkor vagyok boldog, ha látom, hogy aznap őt nem falja fel épp a depresszió.

Forrás: Shutterstock

Mostanában semmi sem alakul úgy, ahogy eltervezem, ezért inkább már csak sodródok az árral. Nincs értelme családi programot szervezni, mert sose tudom, milyen állapotban lesz a férjem, lesz-e kedve jönni. Fogalmam sincs épp mi jár a fejében.

Mostanra már csak én dolgozom, ő egész nap csak a sötét szobában, az ágyban fekszik. A gyerekeket én látom el, rá már nem tudok számítani. Egyedül maradtam a kapcsolatunkban. Várom a pillanatot, hogy kinyújtsa felém a kezét és segítséget kérjen. Nem dönthetek helyette és nem is akarok, de tudom, itt az ideje, hogy szakemberhez forduljon.

Amikor észrevettem, hogy abból áll az életem, hogy sajnáltatom magunkat, rájöttem, nekem is lépnem kell. Elmentem egy szakemberhez, mert azt éreztem, engem is felemészt ez az egész helyzet. A terápián megtanultam, hogy ne vegyem fel az ő szenvedését. Nehéz volt, mert én egy nagyon érzékeny ember vagyok. Megtanultam egyedül tölteni az időt. Már tudom, hogy az nem segít, ha a szobában aggódva és csendesen várom, hogy kijöjjön ebből az állapotból. Ki kell kapcsolódnom, hogy a gyerekeinknek egy energiával teli anyukájuk legyen. Engem nem ránthat magával a férjem.

Tudom, hogy egyszer ennek az epizódnak is vége lesz és kijön ebből az állapotból a párom. Újra visszajön a boldogság az életünkbe. Visszakapom azt a férfit, akibe beleszerettem. Már nagyon várom ezt az időszakot. Most már csak az kell, hogy ő is rájöjjön, ezt nem tudja egyedül megoldani.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek