Nem vagyok én nagykabát, amit felveszel, ha szükséged van rá, majd szögre akasztod

Emberek, emberek! Hányszor mondtam, hogy nekem fát lehet vágni a hátamon, a barátaimnak, szeretteimnek lehozom a csillagokat is az égről, de ha egyoldalúvá válnak a dolgok és hiába szólok, mire észbe kaptok, belőlem már elmúlik minden és nem lesz hova visszajönni.

Pedig szólok időben. Nem tűnök el szó nélkül. Többször jelzek. Elmondom, hogy ezt meg ezt tapasztalom, egyoldalú a kapcsolat, figyeljetek kérlek. Vannak barátságok, amik kiállják az idő és minden egyéb próbáját. Vannak, amik elkopnak, figyelmetlenség, nemtörődömség miatt. Talán ez a legrosszabb. Azért, mert ha összeveszünk, ha kibékíthetetlen ellentét feszül köztünk, akkor azt tudjuk. Értjük. Mondhatjuk, ennyi volt, de most már emiatt az ok miatt vége. De, ha azért múlik el egy barátság, egy kapcsolat, mert feneketlen kútba dobáljuk azt, amit adunk, egy idő után elfárad a lélek.

Mostanában nagy divat hajtogatni, osztogatni facebookon, hogy ne keseredjünk el, ha valaki csak akkor keres bennünket, ha baja van. Ha akar valamit. Ha szüksége van ránk. Micsoda baromság és téves tanításnak álcázott ökörség ez? Könyörgöm, minden, ami él és mozog a világegyetemben, a kölcsönhatáson alapul: az energiák egyensúlyán, a folyamatos oda-visszaáramláson. Az ember, mini leképzése ennek a nagy rendnek, éppen ezért az emberi kapcsolatok is akkor működnek jól, ha kölcsönösek. Azt hiszem, ezzel a frázissal csak nyugtatgatja magát mindenki, mert el akarja kerülni a szembesítést, a konfliktust, nem akarja megbántani a másikat, ezért inkább a saját határait nem húzza meg és saját magát, az értékeit nem tartja tiszteletben.

Ráadásul az egónkat is klasszul lehet fényezni vele, mert elhitetjük magunkkal, lám, milyen jó emberek vagyunk, mindig ott vagyunk a másiknak, akkor is, ha semmit sem kapunk vissza, ha a másik tojik ránk. Ha őszintén a szívünkbe, lelkünkbe nézünk, tudjuk, szólni kellene. Mondani. Azt, hogy te, figyelj! Én mindig ott vagyok neked! Nemcsak üres szavakban, de tettekben is. Kereslek, felhívlak, néha rád írok egy-egy "gondolok rád" üzenetet. Akkor is megteszem, amikor én magam nem vagyok jól, mert tudom, attól még a barátom vagy és szeretném tudni, hogy ezt érzed is. Nem tűnök el a kapcsolataimból. Kereslek, beszélek hozzád, veled, érdeklődöm, hogy vagy, programot szervezek.

Forrás: Shutterstock

Viszont, ha azt tapasztalom, hogy az én telefonom soha nem pittyen, mert te nem keresel, nem hívsz, nem írsz, ha az üzeneteimre is csak ímmel-ámmal válaszolsz, ha eltűnsz hónapokra, akkor szólok. Hé, te, figyelj, ez így nem lesz jó!Ez így nekem nem jó, mert te soha nem jössz, soha nem keresel, nem beszélünk, ha igen, akkor is csak elhadarod a magadét, de egy szóval sem kérdezed meg, én hogy vagyok, mi van velem? Megkérdezem, te, figyelj, barátok vagyunk még? Számítok még neked? Ha igen, kérlek változtass. Ha nem, búcsúzzunk el, hamis becsületből ne maradj. Nehezen ismerik ezt be az emberek.

Tudom. Mind azt mondjátok, nem akartok megbántani. De igazából csak gyávák vagytok vállalni azt, hogy elém álljatok és a szemembe mondjátok az igazat. Nem vagytok hozzá szokva, hogy valaki mindig őszinte és mindig azt mondja, amit gondol, s aztán nem fűz hozzá semmi egyebet. Csak kimondja azt, amit ki kell. Ebből van a legkevesebb baj. Nem kell vádaskodni, a másikat degradálni, csak odaállni és vállalni. Ennyi. Mégsem teszitek. Inkább játsszátok tovább ezt a méltatlan, barátságnak hazudott játékot.

Tudom én, mindenkinek megvan a maga baja, nyűgje. De a barátság éppen arról is szól, hogy nemcsak akkor vagyunk ott egymásnak, amikor minden csillámpónis, hanem akkor is, amikor valamelyikünk nincs jól.Akkor is szeretlek, ha nem vagy jól és elmondhatod, mi bánt. Panaszkodhatsz, de visszafelé is jól esik. Tudod, a másik ember nem lelki szemetesláda. És nem nagykabát, hogy amikor kell valami, vagy eszedbe jut, fölveszed, aztán felakasztod a fogasra és ott felejted. Mert a felejtés ideje alatt mindig elmúlik valami a másikból. Hogy üres falnak beszélt. Hogy meg sem hallottad. Hogy nem érdekel, amit mond, s neki ez így nem jó. És szépen lassan elmúlik minden.

Már csak akkor kaptok észbe, amikor a másik abbahagyja, amit addig csinált. Már nem hív, nem ír, nem üzen. Akkor az feltűnik és rosszul esik. Szóvá is teszitek. Hogy eltűntél. Hogy nem írsz, nem keresel, nem találkozunk. S akkor én azt mondom: tényleg? Szerinted ez minek a következménye? A legtöbben még ekkor is inkább projektáltok és a másikra hárítjátok az egészet. Mert így könnyebb. Könnyebb a másikra kenni, mint önmagatokkal szembesülni. De már nem számít. Mert minden elmúlt. Addig nagyon fájt. De meggyászoltam, elengedtem, nincs már bennem semmi, ezért visszaút sincs már hozzám, mert nincs hova kapcsolódni.

Szóval, csak annyit szeretnék mondani, ne érjétek el ezt a pontot. Ha valaki fontos, legyetek jelen. Ne akkor kapálózzatok, amikor már késő. Mert ilyen is van. Hogy késő lesz. És akkor már hiába minden.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek