Anyám egész életemben apámat gyűlölte bennem...

"Esküszöm, ha férfi lennék, azt gondolnám, hogy az anyád becsapott, és nem is én vagyok az apád. De én szültelek, úgyhogy még ezt sem mondhatom. Esetleg, hogy a kórházban elcseréltek. Viszont akkor meg nem hasonlítanál annyira arra az emberre, akit a legjobban utálok a világon."

Így nőttem fel. Ilyen monológok fonták körbe az agyam, a szívem, a lelkem. Az apám - aki egy fantom volt, hiszen soha nem láttam - az én testemmel emlékeztette anyámat arra az egyetlen alkalomra, amikor egy buliban összetalálkoztak, és lefeküdtek egymással. Mert az épp szerelmi bánatban szenvedő anyám odaadta magát annak a férfinak, akinek egyébként normális esetben azt sem engedte volna meg, hogy a kezét megfogja. Bosszú szex volt, jó erősen átitatva alkohollal.

Hogy én hogyan csöppentem bele a történetbe, arra amíg élek, kereshetném a választ. Egyszer, amikor egy holdkóros csaj azt állította, hogy mi magunk választjuk meg, milyen szülőkhöz születünk le, majdnem megvertem. Ha velem valaki azt akarja elhitetni, hogy én szándékosan fúrtam be magam abba az éjszakába, az egészen biztosan nem normális.

Egyszer nagyjából összeraktam, hogy mi történt. Az anyám kifejezetten szép lány volt, olyan, aki a szépségét arroganciával viselte, mert azt hitte, kiváltságos emiatt. Az apám pedig az a fiú, aki soha életében nem kapott volna meg egy kicsit szép lányt sem.

Aztán anyámat lecserélte egy másik szépre a nagyon sármos, mindenki által vágyott szerelme, amibe ő majdnem belehalt. Akkor jött rá ugyanis, hogy a kiváltságos kasztban mások is tartózkodnak. A szerelme szeme láttára jött össze apámmal, a csúnya, kövér fiúval, bosszúból, mert így akarta a volt pasiját megleckéztetni. Megmutatni neki, hogy ő is csak ennyit ér, mint ez a fiú.

Amikor kiderült, hogy vagyok, még volt remény rá, hogy a sármos fiú az apám, és így én is szép leszek - felhasználható arra, hogy visszaálljon a kiváltságos kaszt. Ezért - és csak ezért - nem ment el az anyám abortuszra. Meg kellett születnem ahhoz, hogy megtudja, jó döntést hozott-e. A tetejébe pedig az apám úgy megrémült a létezésem hírétől, hogy hetedhét határon túlra menekült.

"Nincs könnyű sorsod, szívem" - mondja általában az egyetlen barátnőm, aki mindig biztat, hogy mindaz, amit az anyám több, mint két évtized alatt megpróbált a bőröm alá is bevésni, nem rólam szól. Hanem az ő csalódottságáról, az ő magányáról, az ő szeretetlenségéről. Hogy egyáltalán nem vagyok kövér, ostoba meg főleg nem, és a tehetségtelenség is nagyon relatív fogalom, hiszen csak az anyám elvárásai szerint vagyok tehetségtelen. Másban nagyon is képes vagyok egyedi és különleges lenni.

Azt sem tudom, miért nem bírom meghozni azt a döntést, hogy soha többé nem állok szóba az anyámmal. Miért gondolom azt, hogy elviselhetetlen lenne számomra a hiánya, vagy hogy honnan jön az az egyértelmű szeretet, amit iránta érzek? A csúnya, kövér lány a szépséges anyukája iránt...
Vajon hogyan lehetnek egy "következménynek" emberi érzései? Lehet, az lenne az életfeladatom, hogy ezt a titkot megfejtsem?

Helga történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Shutterstock