Tudni szeretném, milyen érzés, ha van az embernek apja

Ó, a legszebb a szürke. Annak a belső zsebében mindig van egy kis pénz is. Bevallom, egyszer-kétszer kicsentem belőle pár ötszázast. De csak nagyon ritkán, meg tényleg csak ötszázast. Többet nem is mernék. Azt mondjuk, nem hiszem, hogy nem vette észre, de sosem szidott le. Igazából nem is szidtak még le soha. Pedig tegnap is egyest hoztam fizikából. Szerintem azért nem haragszanak, mert közgáz szakközépbe akarok menni, ott meg úgysem számít semmit a fizika. Meg jövőre, nyolcadikban, még lesz időm javítani.

Szóval, a nagyszekrény aljában a cipős dobozok: vannak benne régi fényképek, amiken anya meg apa még együtt van. Hehe, nagyon vicces fejük van rajta. Anya haja akkorára van tupírozva, mint egy madárfészek. Aztán vannak itt még válási papírok, az orvosi leleteim még kiskoromból, és a mama orvosi papírjai.

Mama... Mama egyébként kórházban van. Nagyon furán viselkedett mostanában, szedett este altatót, aztán nemrégiben abbahagyta. Utána szomorú volt nagyon, és beszélt a tévéhez. Jó, papa is szokott, de ő valahogy máshogy. Meg rágyújtott, pedig előtte sosem csinált ilyet. Aztán elvitte egyszer egy mentő, azóta nem jött haza. A kórházba sem mentünk még be hozzá, papa szerint majd csak akkor látogatjuk meg, ha jobban lesz.

Itt egy boríték is: benne kockás papír, kicsit már sárga. Apám neve áll rajta, meg egy telefonszám. Sokáig nézegetem. Belém hatol valami furcsa érzés. Nem emlékszem rá. Próbálom felidézni, de nem tudom elképzelni, hogy nézhet ki most. Csak azok a régi fényképek jutnak eszembe, amik a szekrény aljában porosodnak. Apa... - kimondom hangosan ezt a szót, de olyan, mintha nem jelentene semmit.

Ha jól emlékszem - mondjuk, igazából nem emlékszem -, még óvodába jártam, amikor utoljára meglátogatott. Van neki egy barátnője, az ő arca rémlik, pedig róla még fotóm sincs. Mindig babákat és nagyon szép ruhákat hoztak nekem. Papa sosem engedte, hogy felvegyem őket, csak ha vendégségbe vagy ünnepségre mentünk. Emlékszem, volt egy nadrág, ami sosem volt rajtam, mert mire rám adták volna, már kinőttem.

Ahogy a papírt nézegetem, mérges leszek. Nem tudom, hogy kire vagy mire, de zsebre vágom a papírt, felkapom a kabátomat, és megmarkolom a zsebében lévő aprót. Mindig van nálam pénz. Néha nincs itthon kaja, meg sokszor nincs itthon senki, de pénz nélkül soha, de soha nem hagynak itthon. Már rohanok is le a lépcsőn a negyedikről. Amúgy mindig lifttel megyek, de most nem bírtam megvárni, míg megérkezik.

Sprintelek ki a lépcsőházból, egyenesen a telefonfülkébe. Bedobok egy ötvenest, az elég vagy 2 percre. Beütöm a számot, és kicseng. A szívem a torkomban dobog - közben pedig számolgatok, hogy ha kábé ötéves voltam, amikor utoljára láttam, most meg elmúltam már tizenhárom, akkor az úgy nyolc év. Mennyi minden történik nyolc év alatt. Már nemsokára ballagok, de jó lenne, ha eljönnének... És akkor megszólal egy hang:

- Halló, tessék?

-Szia apa, te vagy az?- kérdezem.

Kevéske csend után jön a válasz: - Hát én apa vagyok, úgyhogy azt hiszem, igen. Mizu, csibe? Tudod mit? Tedd le, és visszahívlak!

Mosolyogtam. Az apukám milyen vicces! Majd visszahívott. Megbeszéltük, hogy ha papa hazaér, akkor megbeszélem vele, hogy hívja fel, és hétvégén vigyen el hozzá. Van vagy fél nap vonat az út, olyan messze lakik, de abban egyeztünk meg, hogy félútig értem jön.

Nem sokat beszélgettünk, azt mondta, dolgozik, és majd személyesen mindent megbeszélünk. Most nagyon várom, hogy újra lássam. Nem is érdekel, miért nem jött olyan sokáig, csak kíváncsi vagyok rá, milyen érzés, ha az ember az apukájával lóg.

Angelika

Nyitókép: Shutterstock