Párként viselkedünk, mégsem vagyok hajlandó elköteleződni mellette

Nemrég találkoztam egy kedves ismerősömmel, aki már jónéhány hónapja randizgat egy nővel. Bár már egy ideje tart köztük a dolog, abban maradtak, hogy nem mondják ki, hogy együtt vannak, hiszen nincs szükség arra, hogy mindennek nevet adjanak. Az a fontos, hogy jól érzik magukat egymás társaságában, innentől pedig nincs is miről beszélni.

A srác egy idő után nekünk is bemutatta randipartnerét, és a köztük lévő meghittségből számomra egyértelművé vált, hogy véget ért a randizós időszakuk. Megszilárdultak az egymás iránti érzelmeik, és végül mégis hivatalossá tették a kapcsolatukat.

Így amikor a mostani találkozónknál rákérdeztem, hányadán állnak, meglepődve hallgattam, hogy továbbra sem mondanak ki semmit. Bár ő már volt, akinek azt mondta, hogy van barátnője, mint utóbb kiderült, a nő továbbra sem akar elsietni semmit, és keretek közé szorítani a köztük lévő szituációt, és meg is kérte a pasit, hogy ő se tegye ezt. Bár a kedves ismerős állítása szerint ez így őt maximálisan kielégíti, és igazából ő sem gondolja, hogy szükség van címkékre, mégis elgondolkodtam.

Ez vajon csak egy mai, divatos hozzáállás a párkapcsolatokhoz, vagy inkább az elköteleződéstől való félelem van mögötte? Lehet valami úgy működőképes, hogy nincsenek tisztázva a keretek és a határok?

Azt nem gondolnám, hogy bármit is el kellene kapkodni. Nem arról van szó, hogy már az első randi tizedik percében le kell tisztázni, hogy mikor lesz az esküvő, és ki hány gyereket szeretne, majd utána elmenni egy lakberendezési boltba és csempét nézegetni a közös konyhába. Sőt, hiszek abban, hogy mindennek időt kell hagyni, és többnyire úgyis érzi a két ember, hogy merre haladnak egymás oldalán.

Mégis, megőrülnék attól, ha már hónapok óta találkozgatnék valakivel, akivel egyre jobban, egyre mélyebben megismerjük egymást, élményeket gyűjtünk, elkezd kialakulni valami érzelmi kötődés, de mégsem beszéljük meg, hogy hányadán állunk egymással. Már, ha csak belegondolok abba, hogy van valami egy pasival, de nem tudom, pontosan mi, görcsbe rándul a gyomrom.

És persze, megint nem ásót, kapát meg nagyharangot akarok vízionálni a második pillanattól. Ha csak összejárunk szexelni, tök jó, mondjuk ki, nincs ezzel az égvilágon semmi baj. Akkor fixek a szabályok. Ha kimondjuk, hogy együtt vagyunk, az is jó, ott is fixek a szabályok. De mi van akkor, amikor úgy csinálunk, mintha együtt lennénk, de azt mondjuk, hogy nem vagyunk együtt? Ilyenkor honnan tudja az ember, hogy mennyire mélyedhet bele érzelmileg? Mikor szálljon ki, kiszálljon-e, ha úgy érzi, elkezd belehabarodni a másikba. Akkor ez most egy monogám "nemjárás"? De, ha monogám, akkor miért nem kapcsolat? Ha nem monogám, miért nem azt mondjuk, hogy csak időtöltés?

Nyitókép: Shutterstock