Meddig vagyunk képesek elmenni a szerelemért?

Az ismeretségünk egy véletlennek köszönhető. Egyszer, évekkel ezelőtt ott ragadtunk egy vidéki kisvárosban, mert lekéstük az utolsó vonatot. Aznap este elmentünk a barátokkal egy bárba, de akkor még nem sejtettem, hogy pár óra múlva az egész életem megváltozik. A mai napig élénken emlékszem, ahogy odajössz hozzám, és a szemembe nézel azzal a lefegyverző tekinteteddel. Akkor és ott elindult valami gyönyörű, és tudtam, hogy ezt nem akarom elengedni. Később még találkoztunk párszor, de közel sem annyit, amennyit szerettünk volna. A kapcsolat pár hónap múlva véget ért, azelőtt, mielőtt igazán elkezdődhetett volna, aztán a tanulmányaink miatt még távolabb kerültünk egymástól. De valójában mindig itt voltál bennem - azt hiszem már az előtt is, hogy megismertelek volna.

Nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy a történetünk ennyi legyen. Bíztam abban, hogy ha hosszú időbe is telik, de újra egymásra találunk, csak sok fejlődési szakaszon kell átmennünk. Közben az élet számos akadályt gördített elém, amiket meg kellett oldanom: bántalmazó kapcsolat, mérgező munkahely, és a belső küzdelmeim. Nagyon ismernünk kell magunkat ahhoz, hogy ne hagyjuk, hogy mások (vagy mi magunk), eltérítsenek az igazi céljainktól. Amikor épp úgy éreztem, hogy kész vagyok lépni, mindig közbejött valami: vagy egy olyan életszakasz köszöntött be nálam, ami fizikailag gátolta az álmaim megvalósítását, vagy már te nem voltál egyedül, ezért vissza kellett fognom magam.

Egy nehéz pillanatban azonban mégis úgy döntöttem, hogy megkereslek, színt vallok, vállalva a legbelsőbb félelmemet is, hogy az érzés esetleg nem lesz kölcsönös. Ekkor tudtam meg, hogy éreztél, vagyis, hogy a belső küzdelmeim egyáltalán nem véletlenek. Tudtam, hogy érted komolyan küzdeni kell, főleg ennyi idő után, amikor már más élethelyzetben vagyunk. De számomra nem volt kérdés, hogy képes vagyok-e a végsőkig kitartani. Persze akkor eléggé összetörtem, amikor mégis azt mondtad, hogy az érzelmeim nem kölcsönösek, ám a jelek nem ezt igazolták, ezért nem veszítettem el teljesen a hitem. Ettől még persze az elmúlt pár hónap kegyetlen volt, az idei nyár sem a felhőtlen hekkezésekrõl szólt, és hiába köszöntött beősszel az elmúlás szele, még mindig bíztam a lehetetlenben.

Aztán megváltozott a játéktér.

Te tudod a legjobban, hogy a magánszféra egy törékeny kincs, amire vigyáznunk kell, mert a külvilág megpróbálja tönkretenni - de te mégis az online térhez ragaszkodtál, ahol esélyem sem volt igazán privát beszélgetéseket folytatni veled. Nincs már olyan hely, ahol csak mi vagyunk, ahol veszélyek nélkül megnyílhatunk, nem adva teret a félreértéseknek.

Minden nap fenyegető üzeneteket kapok emiatt.

Így nyerne értelmet az a közhely, mely szerint a szerelemért való harc nem válogat az eszközökben? Pedig részemről nem volt semmi komplikáció, az elejétől nyilvánvalóvá tettem, hogy érzek. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt esetleg félreértelmezed.

A szerelmünket a nyilvánosság elé tártad, és mindenki megalkotta a saját értelmezését. Jöttek a névtelen üzenetek minden nap. Az érzéseim végig tiszták voltak, és még mindig azok. Illetve még egyszer egyértelműsítem, hogy soha nem adtam fel, az ajtóm még most is nyitva áll. A fenyegetõ üzenetek sokkoltak, de az, hogy hogy érzek irántad, változatlan. Azt te fogod tudni, hogy kivel vagy boldogabb. Az egyetlen érv, amit el kell fogadnom, ha azt mondod, nem én vagyok az, akit igazán akarsz, a lelked legmélyérõl. A szerelmet nem akarhatjuk erőszakkal.

Egy valamiben viszont biztos vagyok. Amikor szeretünk valakit, nem gondolkodunk azon, hogy mennyire jó ember, én sem gondolkodtam. Ilyenkor ezek a kategóriák megszűnnek létezni. Egyszerűen csak a mindenség egyedi és megismételhetetlen csodájaként tekintünk rá, akihez kapcsolódni akarunk. Lehet, nem is látod, mennyire sajnálom. Legbelül mindig tudtam, hogy te vagy az, mindig is te voltál.

Kegyetlenül fáj a múlt idő és nem tudom, mit hoz a jövő nélküled. Mindig is tudtam egyedül lenni, de ez az élet veled lett volna a legteljesebb. Sokkoló volt a felismerés, hogy ugyanazok voltak a félelmeink a másik felé. Te meg én valahol ugyanolyanok vagyunk: azt hiszem, erre mondják, hogy a másikban meglátod önmagad.

Dragovecz Éva

Nyitókép: Shutterstock