Annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle...

Pár évvel később úgy alakult, hogy idősek otthonába költözött. Addigra a demenciája - amiről kezdetben semmit sem tudtam, eluralkodott rajta.

Csodás helyre került, s a megfelelő kezelések hatására egyre több perce, órára tért vissza, amikor újra önmagaként viselkedett. Édesapám minden reggel elvitte magához. Egész nap együtt voltak, kényeztette mamát, programokat talált ki neki, mami pedig megfiatalodott, kivirult. Sok tragédiát élt át, jó volt látni, hogy élete utolsó évei végre örömben, nevetésben és nyugalomban telnek. Messze voltam tőle, nem látogattam eleget.

Különleges asszony volt, sem életében, sem halálában nem hagyta magát. Amit elhatározott, az úgy volt. Rosszul lett egy éjjelen, újraélesztették, gépekre tették. Hiába kértem aput, engedje elmenni, ezt kérte, ő nem tudta megtenni. Értettem. A fia volt.

Egy hajnalon felriadtam. Olyan élesen jelent meg előttem az arca, hogy azonnal tudtam, elment. Ránéztem az álló órára, aztán kiültem a nappaliba, plédbe csavarva, és vártam a hajnalt, a telefont, hogy apu hívjon, megerősítsen, tényleg nincs már közöttünk. Apu elmesélte, hogy egyszerűen fogta magát és meghalt. Azonnal arra gondoltam, milyen jót kuncoghat most magában, na, ezt nektek, mondtam, hogy ne rakjatok gépekre!

Nem mentem el a temetésére.

Nem mentség, hogy tudom, milyen helyzetben voltam és szinte lehetetlen volt, akkor sem voltam ott. A temetése napján otthon kitettem a fényképét, gyújtottam egy gyertyát, lélekben velük voltam. Ragyogó napsütés volt, ám egyetlen pillanat alatt olyan sötét vihar keveredett, orkánszerű széllel, csak arra tudtam gondolni, ezt Ő csinálta, így köszönt el a Fehér Boszorkány. S apu utólag mesélte, ahogy megnyitották a sírt, ugyanolyan vihar volt ott is, s amikor befedték, egy csapásra elmúlt...

Annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle. Hónapokig, ha foglalkoztatott valami, nyúltam a telefonért, hogy felhívjam, megkérdezzem, aztán csak álltam a fájdalmasan döbbent csöndben: már nem tudok neki telefonálni, mert nincs velünk. Akkor elhatároztam, ilyen soha többet nem lesz. Ott leszek a szüleimnek, a nagyszüleimnek, amennyit csak lehet. Az élet, a sors, hívjuk bárhogy, elrendezi a dolgokat. Évekkel később a nagypapám állapota kezdett rohamosan romlani, kórházba került és hamarosan önkívületbe esett. Nem ismert már meg senkit.

Áldott együttlét volt: ültünk ott, három nő, három generáció. Csöndben voltunk, valami mélységes, áldott állapotban. Fájt, szomorúak voltunk, de olyan erőt éreztem, olyan sajátosságot, ami azt hiszem, csak az erős nőkre jellemző. Kora este tartottam egy előadást az Élet szentségéről, arról, mennyire meghatározó, hogyan születik, érkezik a világra egy kisbaba, egy lélek. Ott volt velem édesanya és mama, s ahogy véget ért, mentünk vissza papához. Ő akkor már nagyon félhetett, félrebeszélt, dobálta magát, látomásai voltak. Imádkoztunk és egyszerre elcsöndesedett. Tudtuk, hogy már közel a búcsú. Mama elfáradt, s mi hazajöttünk, de alig léptük át a küszöböt, már hívtak, elment az öreg.

A nővérek csodásak voltak. Mire visszaértünk, papszit lemosdatták, felkötötték az állát és egy paravánt állítottak az ágya köré, hogy magunkban tudjunk gyászolni. Mi pedig csak ültünk, kicsit sírtunk is, de valami olyan, ésszel felfoghatatlan békés állapotban voltunk, hogy mindenki lábujjhegyen járt köröttünk.
Nem sürgettek bennünket, nem zavartak, kaptunk időt. Nagyon fájt. Mégis úgy jöttünk el, hogy a lelkünk békére lelt. Papszinak így volt a legjobb, nem volt sokáig kiszolgáltatott állapotban, nem szenvedett, mondhatjuk, szépen ment el. S nekünk hármunknak elmondhatatlan kegyelem volt, hogy ott lehettünk vele, hogy elbúcsúzhattunk.

Nekem különösen áldott érzés volt: úgy éreztem, az élet kárpótolt. Papszi életében és halálában is jelen voltam, jóvá téve azt, amit mamikánál elmulasztottam. Így lel békére a lélek, még a halállal kapcsolatban is.

Nyitókép:Shutterstock