A testvérem emlékére, aki mindössze négy napot élt

Bár az iskolában voltak barátaim, itthon a szüleimnek kevés idejük volt velem játszani, így legtöbbször magamra voltam utalva. Azok voltak mindig a legszebb pillanatok, amikor az unokatesómék meglátogattak minket Egerből és jókat játszottuk együtt. Emlékszem, mindig sírtam, amikor hazamentek, gyűlöltem azt az érzést, hogy én itt maradok újra egyedül és mindig azt kívántam, bárcsak nekem is lenne egy édestestvérem. Persze ez szóba se jöhetett, így beletörődtem a sorsomba. Mindenesetre ez a sok egyedüllét a felnőttkoromat is meghatározta.

Nem értettem a dolgot, a szüleim sose beszéltek erről, azt hittem, hogy téved, ez nem lehet igaz. Igaz volt. Akkoriban még nem voltak korszerű vizsgálatok, a nőket nem ultrahangozták túl gyakran, és nem vették észre, hogy valami rendellenesség van édesanyám terhességében. Egy váratlan pillanatban elindult a szülés, a bátyám fejletlenül és koraszülöttként jött a világra. Ha életben is marad, valószínűleg nem élhetett volna teljes életet. Négy napot töltött ezen a Földön, majd eltávozott az angyalok közé.

Néha belegondolok, mit élhettek át akkor a szüleim, mekkora fájdalom lehetett számukra a bátyám elvesztése. Talán önmagáért beszél, hogy a mai napig alig beszélnek róla. Ezek után érkeztem én, szerencsére velem már nem voltak komplikációk, de gondolom az nem meglepő, hogy ezek után a széltől is óvtak.

Iszonyú nehéz azt feldolgozni, amikor megtudod, hogy amire mindig is vágytál, az tulajdonképpen majdnem megvalósult. Ha akkor a bátyám életben marad, akkor most lenne egy 43 éves testvérem, aki végigkísérte volna az egész életemet. Valószínűleg sosem lettem volna annyira magányos, mint így, feltételezésem szerint minden másképp alakult volna. Tudom, hülyén hangzik, de néha dühös vagyok rá emiatt.

Aztán néha arra gondolok, hogy ha ő túlélte volna, ki tudja, lehet, hogy én nem lennék itt most. De nem így kellett lennie. Neki az volt a sorsa, hogy születése után távozzon erről a Földről, nekem pedig az, hogy megtanuljak egyedül is jól lenni. Hiszek abban, hogy valahol mi választjuk a szüleinket és az életfeladatunkat, nekem pedig az egyik legnagyobb feladatom a magánnyal van. Ehhez pedig az kellett, hogy egyedüli gyerekként nőjek fel.

Ettől függetlenül sokat gondolok a testvéremre, aki nem lehetett az életem része és annak ellenére, hogy sosem találkozhattunk, mégis nagyon hiányzik. Elképzelem, hogy nézne ki ma, mivel foglalkozna, milyen ember lenne. Tudom, hogy jó testvérek lennénk és kitartanánk egymás mellett jóban-rosszban. Tudom, hogy mindig felnéztem volna rá és büszke lennék arra, milyen szuper bátyám van. De sajnos az élet ezt most másképp hozta és ezt már nem lehet visszacsinálni. Néha beszélek hozzá, hogy segítsen már onnan fentről, és bízom benne, hogy néha lenéz rám, csóválja a fejét. Talán kicsit büszke is, de óvja a lépteimet, abban biztos vagyok.

Nyitókép: Shutterstock