Boldog születésnapot, magamnak!

Egészen addig nem volt ijesztő a harminc, amíg nem álltam a küszöbén. Sőt, volt idő, amikor kifejezetten vártam, hogy betölthessem, hátha ettől végre igazán felnőttnek érzem magamat. Hiába kellett ideje korán felnőnöm és tizennyolc évesen már teljesen egyedül boldogulnom az életben, a mai napig nem gondolok úgy magamra, mint egy felnőtt emberre. Nem tudom, mi hiányzik ehhez.

Olyan hirtelen ért véget a felelőtlen és felhőtlen gyerekkor, hogy sosem élhettem meg igazán a felnőtté válás folyamatát, nem járhattam végig a rögös utat, hanem a rajtkőnél úgy fenékbe billentett az élet, hogy rögtön beestem a célvonalra. Élettapasztalat nélkül, az egyetem első évében, egy vadidegen városban kellett a saját lábamra állni, zeró támogatással. Sem anyagi, sem lelki értelemben nem kaptam útravalót.

Itt állok most, majd' tíz évvel később, és egy perccel sem érzem magam felnőttebbnek, mint tizennyolc évesen. Talán, ha lenne családom, akkor más lenne a helyzet, ha lenne, akit szerethetek, ha lenne, aki szeret, akkor színesebb, világosabb lencsén keresztül látnám az életet. A helyzet azonban az, hogy az életem a szürke ötven árnyalatában tetszeleg, de sajnos nem abban a perverz értelemben, ahogy a könyv és a film is bemutatja...

Harmincéves lettem én... és egyedül vagyok a Föld kerekén. Nincsen se anyám, se apám, se istenem, se házam (!) és mégis élek. Eszembe sem jutott sosem, hogy eldobjam az életet magamtól. Részint gyávaságból, mivel félek a haláltól, részint pedig azért, mert hiszem, sőt tudom, hogy vár még rám valami jó, csak dolgozni kell érte, várni türelemmel és ha nem is hullik majd az ölembe, de rám fog találni.

Ezért sem szabad bezárkózni és begubózni, bár néha tényleg az lenne a legjobb, ha elvonulnék a világ elől és nem látnák rajtam a magány és a szomorúság jeleit, mert érzem az emberek fürkésző tekintetét, a megvetést és a sajnálatot. Engem márpedig ne sajnáljon senki! Ha kellett, erővel vonszoltam ki magamat az utcára, el egy színházba, moziba, koncertre vagy kirándulni. Voltam étteremben is egyedül, mert miért ne? Hol van az leírva, hogy csak párosban lehet szórakozni?

Persze megértem, ha valakinek ez kínos, hogy egyedül ül be egy filmre, magányosan andalog a túraútvonalon és kerülgeti a babakocsit tologató anyukákat, a vidáman szaladgáló kisgyerekeket. Rendkívül fájdalmas körbenézni és látni a boldog embereket. De muszáj kint lenni, muszáj az emberek között létezni, mert a magány egy ördögi spirál, melynek ha kinyitjuk az ajtót, úgy szippant be minket, mint a porszívó.

Nagy ebédeket főzök hétvégente, sütök, ugyanúgy ünneplek mindent, mintha lenne családom. Ha az kell, tojást is festek, tököt is faragok és karácsonyfát is állítok. Habár senki nem jár hozzám, a lakásom minden nap olyan tiszta, hogy bármikor fogadhatnék vendégeket. A kamra és a hűtő is tele. Miért kellene csak rántottán élnem, és beérni kevéssel, az egyszerűvel, az unalmassal csak azért, mert egymagam vagyok?

A harmincadik születésnapomnak is megadtam a módját: volt torta, pezsgő és ajándék is. Szánalmas, hogy megleptem magam valamivel, és még be is csomagoltam? Szerintem nem az. Rengetegen élünk egyedül, magányosan és így telik el felettünk az élet. Várunk, reménykedünk és hamuszürkévé válik az életünk és benne mi magunk is. Így is le lehet élni egy életet, csak nem érdemes.

Hatalmas munka és tanulási folyamat, hogy az ember egyedül is képes legyen élvezni a napokat, hogy célt találjon az életének, de ha egyszer eljutunk erre a pontra, akkor a teljes lényünk átváltozik. Azt is mondhatnám, hogy újjászületünk.

Nyitókép: Shutterstock