A testvérem lenyúlta az életemet: a parfümömmel kezdte, majd ágyba vitte a vőlegényemet

Ha valakinek vannak testvérei, pontosan tudja, nincs olyan, hogy az "enyém". Simán és persze szó nélkül felvesszük egymás ruháit, nyilván, mert a másiknak szebb, felnőttesebb, menőbb cuccai vannak. Használjuk a rúzst és a parfümöt, a cipőket és az iskolaszereket is lenyúljuk egymástól. Ki-ki vérmérséklete szerint kezeli az ilyen helyzeteket, de nekem esélyem sem volt lázadni, hiszen édesanya minden vitás kérdésben Fanninak adott igazat.

"Neked legyen több eszed" – mondta, és hagynom kellett, hogy a húgi járjon az én iskolatáskámmal, feküdjön az emeletes ágy felső részén, anya mellett üljön az étkezőasztalnál, ott ami régen az én helyem volt, és persze mindenből mindig neki jutott elsőként. Ha a nagyszülőktől kaptunk ajándékot, nyilván mindig cserélnünk kellett, mert amit nekem szántak, az jobban tetszett a kis Fanninak, aki persze a sajátjától sem szívesen vált meg.

Sosem hagyták, hogy toporzékoljak, de valahogy nem is éreztem bosszúságot. Nem nagy köztünk a korkülönbség, alig három év, de talán nem is ezen múlott, hogy könnyen lemondtam a tárgyakról. Nem attól voltam boldog, ha enyém lehetett az a szép ruha, a mekis ajándék vagy a nagyobb Mikulás-csomag az ünnepekkor. Most már pontosan tudom, hogy ez az engedékenység alapozott meg ahhoz, hogy felnőve a vőlegényemre is rávesse magát az én drága jó kishúgom...

Gyerekként a csokikat és az ajándékokat vette el tőlem, tiniként a ruháimat, mégsem fájt egyik sem. Vagyis ez nem teljesen igaz. A gimi egyik nyarát végiggüriztem, hogy megvehessem álmaim parfümjét. A zsebpénzemet nem költhettem piperére, anya megtiltotta, viszont azt mondta, ha megkeresem rá a pénzt, azt arra költöm majd, amire szeretném. Én pedig nagyon akartam azt a parfümöt, vonzott az üvege, a csillogása és persze az illata. Édes volt és fűszeres.

Az első fizetésemmel rohantam is a drogériába és boldogan szorongatva a csomagot, egészen hazáig futottam. Mondanom sem kell, nem sokáig élvezhettem a parfümömet, mivel Fanni két napig megállás nélkül sírt azért, hogy használhassa. "Pár fújásból nem lesz baj" – mondták a szüleim, de amint átengedtem neki, én már sosem használhattam többé. Ha élesen szóltam hozzá, hogy márpedig ezt én vettem, azonnal könnyes lett a szeme, futott anyához azzal a sztorival, hogy kirángattam a kezéből és ÉN nem engedtem neki, hogy egy kicsit magára fújjon...

Esélyem sem volt ellen. Ezer ilyen sztorit tudnék még mondani, amikor az én szavam semmit sem ért a könnyek ellen. A parfüm viszont csak a kezdet volt. Miközben nekem meg kellett küzdenem azért, hogy a suliban és az osztályban elfogadjanak, ő rajtam felkapaszkodva élvezettel falta a gyümölcsöt, azt ami nekem járt volna. Otthon eljátszotta a megszeppent, bántott kislányt, akire sosem tudtak a szüleim haragudni, míg a külvilágban egy kérlelhetetlen, vonzó személyiség volt. Egyszerűen senki nem mondott neki nemet.

Azok, akiket a barátaimnak hittem, egyszeriben vele kezdtek jóban lenni, őt hívták, vele dumáltak, és rólam simán megfeledkeztek. Azt hittem, majd az érettségi után, amikor más városba költözöm az egyetem miatt és felszabadulok a szülői házból, akkor minden magától megoldódik. Nem egy fal, hanem közel száz kilométer választ majd el minket egymástól. De tudhattam volna, hogy Fanni levakarhatatlan. Ki sem élvezhettem a szabadságot, máris ott lakott az én pesti albérletemben, hiszen ugyanoda felvételizett, ahova én, ráadásul ugyanarra a szakra.

Anya úgy gondolta, mindenki csak nyer azzal, ha Fanni nálam lakik, én már kitapostam az utat, ismerem a várost, az egyetemet, ne legyek irigy, segítsem a kis hugicámat. Ekkor egy évem volt hátra a diplomáig, azt hittem sétagalopp lesz, de életem legnehezebb időszaka következett. Fanni "véletlenül" az én cuccaimat kezdte használni, az én régi beadandóimat felhasználva lett évfolyamelső és azt hallgathattam a család minden tagjától, hogy milyen fantasztikus tehetség ez a gyerek, ő az a lány, akiről minden anya álmodik.

Fanni nemcsak lenyúlta a dolgaimat, hanem le is másolt engem. Ugyanolyan ruhákat vett, mint én, a mobilunk márkája is megegyezett, sőt miután nekem okosórám lett, neki is az kellett. Megbénított a tehetetlenség. Azt sem tudtam megakadályozni, hogy beiratkozzon abba a társastánccsoportba, ahova akkor már egy éve jártam. Ragyogott, pillekönnyű lépteivel, gyors csípőmozgásával mindenkit levett a lábáról, még az én állandó partneremet is megszerezte.

Azt gondolhatjátok, hogy ennél többet már nem lehet lenyelni, hogy ezek után elpattant nálam a húr. Hogy rövid legyek, éveken át így ment minden tovább. A testvérem árnyékként követett, és nemcsak a hobbimat, a munkámat is elvette. Nem sokkal utánam került a céghez, mégis őt léptették elő, ő lett a főnöknő jobbkeze, pedig arra a pozícióra áhítoztam mióta gyakornokként odamentem. Az a bizonyos pohár nálam hatalmas lehetett, mert húsz év után jutottunk oda, hogy beteljen.

Hogy mi volt az utolsó csepp? Az, amikor Fanni szemet vetett a vőlegényemre. Már jegyben jártunk Ricsivel és anya teljesen be volt zsongva, hiszen én vagyok az első a családban, akinek igazi és nagy templomi esküvője lesz. Mindent félretéve segített a szervezésben, a ruha kiválasztásától kezdve a meghívókon át az ültetésig. Heteken át semmi másról nem szóltak a családi összejövetelek, mint az én nagy napomról.

Fannit szinte el is felejtették a szüleim, bármivel próbálkozott, jött a „most nem érek rá kincsem, Barbi esküvőjére ezt még el kell intéznem" válasz, én pedig láttam rajta, hogy elvörösödik, hogy legszívesebben toporzékolna és ordítana, de magába fojtott mindent. Már ez gyanús lehetett volna, de annyira magával ragadt anya lelkesedése, hogy az esküvő szemellenzőjétől észre sem vettem, mi zajlik a háttérben. Egészen addig a pontig, amíg rajta nem kaptam őt és Ricsit.

Nem tudom, hogy sikerült becserkésznie Ricsit, de amikor hazaértem és megláttam a nappaliban látványosan szétdobált ruhadarabokat, és meghallottam a hálóból kiszűrődő hangokat, pontosan tudtam, mi történik. Nem kellett bemenjek a szobába, nem kellett, hogy meglássam őket. Felismertem Fanni vékony hangját és földön elterülő ruháit, Ricsi baritonját, az ágyunk nyikorgását és két felnőtt semmihez sem hasonlítható lihegését. Kifelé menet bevágtam az ajtót és mikor rátapostam a gázpedálra, a visszapillantóban megláttam a félmeztelenül utcára rohanó vőlegényemet.

Biztos voltam benne, hogy ezt már nem tudja kimagyarázni, de amikor megjelent anya előtt zilált hajjal, elkenődött sminkkel és megtépett ruhában, és előadta a sztorit, miszerint Ricsi mászott rá, leszállt a köd az agyamra. Ez nem létezik, nem lehet, hogy ezt is megússza, anya viszont zokogva ölelte át Fannit, rázkódott a háta a remegéstől, a válla fölött pedig Fanni egyenesen belenézett a szemembe. Nyoma sem volt a percekkel ezelőtti könnyeknek.

Ott értettem meg, hogy sohasem nyerhetek és csak egy megoldás van: ha elmenekülök. Nem nyerhetünk mindig, sajnos sokszor a rosszakat sem bünteti meg az élet és van az a pont, amikor tudni kell feladni a küzdelmet. Én feladtam.

Barbi történetét Ághy Melinda jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock