Meddig tűrjem, hogy a testvérem kihasznál?

Anyukánk könnyes szemmel nézett rám, míg Zsombor a zúzódásokkal teli arcát borogatta. Nem volt neki elég a lottó és a sportfogadás, most még pókereznie is kellett.

- Nekem nincs ennyi pénzem! - fakadtam ki, amikor megtudtam, mennyi a tartozása.

- Pedig lehetne! - szólalt meg Zsombó, és már ecsetelte is, hogyan tudná az adósságát kifizetni, az én kontómra. Talán nem ítél el a világ, ha nem volt kedvem a testvéri szeretet jegyében hitelt felvenni és jelzálogot tetetni a lakásomra vagy lemondani Coráról.

- Azt már nem! - kiáltottam. Felkaptam a táskám át, és szó nélkül rájuk csaptam az ajtót. A kis elkényeztetett ficsúr miatt költöztem el otthonról, most veszítsem el a saját otthonomat? Vagy mondjak le eddigi életem leghűségesebb társáról?

Este a lakásom ablakából néztem a belső udvart. Mindig látni akartam, hogy jó helyen hagytam-e a kedvencemet. Annyi közös emlék kötött össze minket. Kirándulások, hétvégi shoppingolások, családi események, munkába járós hétköznapok. Sosem hagyott cserben, persze rengeteget törődtem vele, és mindig meghálálta.

"Egy férfi arról ismerszik meg, ahogy a kocsijával bánik" - hangzott el a Szállítóban. Elárulok egy titkot, ez a nőkről is sokat elmond. Látszik, ki az, aki apucitól kapta és nyüstöli, vagy éveken át kuporgatott, hogy vehessen egyet, és féltve óvja. Az egyik barátnőmet kísértem el autót venni - mintha én értettem volna hozzá! -, és amíg ő válogatott, én elsőre beleszerettem a kis zöldikébe. Beültem, és nem akartam elengedni a kormányt. A nepper látta rajtam, hogy elvesztem. Jó fej volt, nem húzott le, gondolom, az akadékoskodó barinőm már az agyára ment.

És most meg kell válnom tőle - gondoltam keserűen elalvás előtt. Másnap aztán visszavittem oda, ahol vettem. A kereskedő nem hitt a szemének. Pont annyit adott érte, amennyi az öcsém tartozása volt. Borítékba tettem a pénzt, és elvittem anyához. Volt még kulcsom, úgy törtem rájuk az ajtót, mintha üldöztek volna.

- Itt van a pénzed! - vágtam a borítékot az ágyban fekvő testvéremhez. - De utoljára segítettem neked!
Anya marasztalt, kérdezte, hogyan sikerült ekkora összeget előteremtenem. Csak legyintettem és faképnél hagytam. Kértem, ne keressen, inkább beszélgessen el a fiával, van miről.

Hetekkel később egy férfi, Gábor, felhívott - ő vette meg a kocsimat. Elolvasta a levelet. Telefonon keresztül is égett a képem, hogy lehettem ennyire érzelgős. Aztán személyesen is találkoztunk, elmondtam, mi történt. Ő a feleségének szánta a kocsit, de az asszony várandósan nem akart vezetni. Felcsillant a szeme, amikor megtudta, hogy könyvelőként dolgozom. Égető szüksége volt egy pénzügyesre. Én meg akkor néztem nagyot, mikor letette elém zöldike kulcsait.

Anyát is felhívtam, de abban a pillanatban elköszöntem, amikor az öcsémre terelődött a beszélgetés. Féltem, hogy megint előállnak valami kéréssel. Igaz, hogy a testvérem, de nem segítek többet. Ideje felnőnie!

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Shutterstock