Szerettelek, de nem illettünk össze...

Fogalmam sem volt, hogy hogy csinálod... Egyik pillanatban még a hajamat simították az ujjaid, miközben aludtam, a következőben pedig úgy csináltál, mintha sosem ismertük volna egymást. Azt mondtad, azért ölelsz mindig, mert fontos vagyok neked, mégsem kerestél szinte soha, alig találkoztunk, és végig úgy éreztem, hogy csak nekem hiányzol. Hogy ez nem kölcsönös.

Próbáltalak elengedni, elfelejteni, de nem hagytad. Minél jobban menekültem, annál jobban szorítottál magadhoz. Amikor pedig közelebb léptem volna, már nem voltál ott. Félre ne értsd, nem hibáztatlak semmiért, de annyira jólesik most ezt elmondani neked. Az elején olyan izgalmasnak és romantikusnak tűnt az ötlet, hogy titokban találkozunk majd. De aztán hamar megalázó és fájó érzés lett, hogy nem ölelhetlek át, amikor mások is ott vannak, és nem mondhatom el nekik, mennyire büszke vagyok rád, azért, amilyen vagy. Még akkor is, ha velem sosem bántál jól, nem tartottalak rossz embernek. Felnéztem rád, még ha te ezt sosem hitted el.

És tartozom még egy vallomással: nem ez az első cikk, ami rólad szól. Valamiért tetszett a gondolat, hogy több ezren olvassák a történetünket, anélkül, hogy te tudnál róla. Látod, nekem is megvannak a magam titkai. Például, hogy amikor te aludtál, nem mertem hozzád érni, nehogy felébresszelek. Csak azon gondolkodtam, hogy vajon te is álmodsz-e rólam néha, mint ahogy én rólad.

De a vallomásom ellenére nem tudok ígérni neked semmit. Azt sem, hogy fogsz-e még látni. Talán ezért nem vártam el sosem, hogy te megígérj valamit. Mert még, ha álmodsz is rólam néha, abban biztos vagyok, hogy nem úgy, mint én. És még, ha szerettelek is, sosem éreztem, hogy összeillünk. Sosem láttam magam előtt, hogy veled öregszem majd meg, vagy, hogy lesz egyetlen szép, nyugodt napunk is. Nekünk nem ilyen pillanatok jutottak.

Csendes Anna

Nyitókép: Shutterstock