Olyan jó (lenne) néha világgá menni…

Általában onnan tudom, hogy nagyon elegem van a világból, hogy bekapcsol nálam az „utazzunk el valahová" gomb. Persze alapból is imádok utazni, de az utazás sokszor menekülés is volt egyben az életemben. Sokszor elképzeltem reggel, mi lenne, ha nem szállnék le a buszról, hanem mennék tovább, el innen, messzire. Sokszor vágytam arra, hogy szabad legyek, hogy ne legyek időhöz kötve, csak élhessek a mának, azt csináljam, amihez kedvem van, és úgy igazán önmagam lehessek.

Egy időben az is nagy vágyam volt, hogy külföldön éljek, mert azt gondoltam, mindenhol sokkal izgalmasabb és gondtalanabb az élet, mint itthon. Utólag azt gondolom, nagyon gyerekes és naiv elképzeléseim voltak, és nem csoda, hogy amikor valóban megléptem és „világgá mentem", elég komoly pofonok értek.

Először 28 évesen borítottam az addigi életemet. Amikor szakítottunk az akkori barátommal, úgy éreztem, minden értelmét vesztette, felmondtam és kimentem Görögországba gyerekanimátornak. Régi álmom volt az animátorkodás, mindig azt képzeltem, hogy az ő életük csupa vidámság és buli. Elképzeltem, hogy rengeteg új, jófej embert fogok megismerni mindenféle országból, kitárul majd a világ, de nem így alakult.

Az első napot végigbőgtem, hogy vajon helyes döntést hoztam-e, egy kis lyukban laktam és a többi animátor sem volt jófej, egyáltalán. Kiderült, hogy baromi fárasztó heti hat napot dolgozni és folyamatosan mosolyogni, a rózsaszín, csillámpónis álmaim hamarosan rémálommá váltak és számoltam a napokat, mikor mehetek végre haza.

Másodjára még messzebbre menekültem. Megismerkedtem egy sráccal, aki épp Új-Zélandon talált munkát, úgyhogy családot és barátokat hátrahagyva vele tartottam. 2 hónapja ismertem, úgyhogy utólag belátom, elég nagy őrültség volt, de akkor a szerelem vagy inkább annak a vágya teljesen elvette az eszemet. Vágytam már egy komoly kapcsolatra, égtem a kalandvágytól, és persze megint elképzeltem egy csomó dolgot, ami végül teljesen másképp alakult.

Az első hónap még nagyon izgalmas és különleges volt, de aztán meglepő módon Új-Zélandon is bekövetkeztek a szürke hétköznapok. Egy nagy házban laktunk 2 másik magyar sráccal, nem volt sok pénzünk, nem volt nagyon semmink. 3 hónapot vártam a vízumra, majd értelmiségiként hosszas szenvedés után egy cipőboltban tudtam elhelyezkedni. De tulajdonképpen hálás voltam ezért a munkáért is, mert ezen kívül még a takarítás jöhetett volna szóba. Borzalmasan hiányzott a családom, a barátaim, a párkapcsolatom pedig elég rossz irányt vett. Végül 8 hónap után hazajöttem és boldogabb voltam itthon, mint valaha.

Azóta már nem szeretnék külföldön élni. Tény, hogy sok előnye van annak, ha „világgá megyünk", én például olyan dolgokat is kipróbáltam, amiket itthon soha. Ráadásul sokkal erősebb és talpraesettebb lettem, mert kinn számtalan problémát kellett megoldanom, és nem voltak ott a szülők, akik segítettek volna. S bár nem úgy alakultak a dolgok, ahogy reméltem, örülök, hogy legalább megpróbáltam, mert így soha nem fog bennem motoszkálni a gondolat, hogy „mi lett volna, ha..."

Persze ez csak az én történetem, és talán csak nekem nem volt szerencsém. Mindenesetre én azt a következtetést vontam le, hogy néha könnyebb úgymond elmenekülni, mint itthon, a saját megszokott környezetünkben, a nehézségekkel együtt igazán boldognak lenni. Azóta az a célom, hogy itthon legyek boldog és ha ez sikerül, utána már bárhol menni fog!

Nyitókép: Shutterstock