Imádlak, de könyörgöm, ne aludjunk egy ágyban!

Sajnos az alvási rutinom manapság egy felügyelet nélkül hagyott lázadó 14 évesére hajaz: hetente többször is előfordul, hogy egyszerűen képtelen vagyok ágyba parancsolni magamat hajnali kettő előtt úgy, hogy hétkor ébreszt a telefonom.

Bár az egészséges életmódnak hála alapvetően jól alszom, a biztonság kedvéért még füldugót is használok, nehogy valami éjjeli zaj megzavarja az aranyat érő szundikálásomat. Régebben nem csináltam ekkora ügyet a pihenésből, ám manapság igyekszem az életem minden területét tudatosan irányítani – természetesen az alvás is idetartozik.

Amikor ismerkedésnél felmerül, hogy nem szeretek mással együtt aludni, a legtöbben meglepődnek. Szép számmal akadnak olyanok, akik kizárólag a párjuk mellett érzik komfortosnak a szendergést, míg mások elvannak magukban, de az sem zavarja őket, ha társaságot kapnak a pihenéshez.

Bennem valahogy soha nem alakult ki a társas alvás igénye, inkább olyan vagyok, mint Borsószem hercegkisasszony, aki a tengernyi párna- és dunnaréteg alatt is megérzi az egy szem száraz borsót, majd kimerülten panaszkodik másnap, hogy szemhunyásnyit sem aludt miatta. Most persze túloztam, de hasonló élmény számomra, mikor valaki forgolódik, rám veti magát álmában, rugdalózik, esetleg úgy horkol, hogy még füldugón keresztül is hallom, illetve érzem, ahogy berezonál tőle az ágy.

A leghosszabb, többéves kapcsolatom lezárása óta egyébként sem vagyok képes megbízni senkiben annyira, hogy igazán mélyen tudjak aludni mellette. A délutáni összebújós csendes pihenőket imádom, hiszen akkor nem esszenciális a mélyalvás, de ez a legtöbb, amit hajlandó vagyok bevállalni.

Még mielőtt valaki azon kezdene morfondírozni, vajon akkor nekem hogy lesz valaha normális kapcsolatom: egyre több helyről hallom, hogy még házastársak között sem őrültség külön háló- és fürdőszobát fenntartani, amennyiben ezt a felek megengedhetik maguknak.

Míg Tim Burton és Helena Bonham-Carter egy párt alkottak, ikerházban laktak eltérő szokásaik és stílusuk miatt. Ha valaha úgy döntenék, hogy hosszú távon szeretnék együtt lenni valakivel, ez a megoldás volna a legszimpatikusabb. Mindketten rendelkeznénk saját térrel, privát szférával, nem kellene csapzottan, „félkész állapotban" mászkálnunk egymás előtt, anyagcsere-folyamataink titkait külön bejáratú fürdőszobáink őriznék, tehát az a bizonyos szikra is kisebb eséllyel hunyna ki idővel a kiábrándultság és az ellaposodás miatt.

Félreértés ne essék, tudom, hogy sok pár azt vallja, még büdösen, kócosan, hasmenéstől sújtva is imádják egymást, és ez teljesen rendben van, alapvetően én is így gondolkodom. De ha megadatik annak lehetősége, hogy a személyes tér biztosítása által kicsit többet őrizhessünk meg a méltóságunkból, én hezitálás nélkül emellett az opció mellett teszem majd le a voksomat.

Nyitókép: Shutterstock