A takarítónő törte ránk az ajtót, miközben a csótányokat kergettük a panzióban

Évek óta nem volt lehetőségünk hosszú időre elutazni, egyszerűen nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy egy, vagy netán két hétre kiessünk a munkából. Nincs is annyi félretett pénzünk, amiből egy ekkora kiruccanást - úttal, szállással, étkezéssel együtt finanszírozni tudjunk. Kialakítottunk egy mondhatni jól bevált rendszert, és inkább a hosszú hétvégéket célozzuk meg, évente két-három alkalommal.

Az egyiket a nyár végére terveztük, abból az elgondolásból, hogy utána felfrissülve vághatunk majd bele az iskolakezdéssel tarkított nagy őszi menetbe. Már februárban lefoglaltuk a szállást, három nap, két éjszaka az egyik kedvenc magyar városunkban, ám ezúttal nem a megszokott helyen, hanem egy új panzióban találtunk szobát. Brutálisan jó áron volt, a fotók alapján pedig vetekedett a korábbi szállással. Saját fürdővel, a város közepén. A hülyének is megérte.

Lefoglaltuk és szinte már a nyár végét vártuk, hogy mehessünk, pihenhessünk, áztathassuk magunkat a gyógyvízben... Aki utazott már kisgyerekkel, az pontosan tudja, milyen körülményes tud lenni egy kirándulás, nemhogy egy nyaralás, még ha csak három napról is van szó.

Autóval mentünk, az eredetileg tervezett kétórás útból természetesen a beiktatott pisiszünetek miatt három és félórás menetidő lett, de délben megérkeztünk a szállás elé. Legalábbis azt hittük, hogy megérkeztünk. A GPS hozott minket végig az országon, be egészen a városközpontba. Kiszálltunk, kinyújtóztattuk a végtagjainkat, de a szállást nem találtuk. Sem egy feliratot, sem egy táblát, de még a honlapon feltüntetett zárt parkolót sem leltük.

Néztük a Google Térképet, a honlapon megadott elérhetőségeket, de valahogy semmi sem akart stimmelni. Itt kellene lennie a szállásnak, egy jó nagy épületnek, azonban még hasonlót sem láttunk. Tizenöt percnyi keresgélés után Laci végül felhívta a telefonszámot, aminek a másik végén egy álmos, unott hang recsegett vissza. "Itt vagyunk" – mondta, majd megadta a nevünket, mire hosszú másodpercekre elnémult a vonal.

– Miért nem jönnek be? – kérdezte a férfi a telefon másik végén.

– Nem találjuk a bejáratot, és a parkolót sem, pedig beírtuk a címet.

A férfi a vonal túlsó végén hatalmasat sóhajtott, még én is hallottam, pedig Laci telefonált, miközben Gergőkével játszottam.

– Jövök – mondta a férfi, majd bontotta a vonalat.

Laci értetlenül nézett rám, feltartva a telefonját. Pár perc múlva egy idősebb férfi bukkant fel az egyik kis utcából, szeme idegesen pásztázta a környéket, majd amikor észrevett minket, szapora léptekkel közeledni kezdett. A papucsa csattogását visszhangozták a falak. Köszönés nélkül megállt előttünk, éreztem ahogy végigmér minket egytől egyig, majd közölte, mintegy szemrehányóan, hogy eddig minden vendég megtalált a címet, és nem érti, hogy téveszthettük el a táblát, hiszen méterekkel korábban ki van téve, hol kell lekanyarodni a parkolóhoz.

Mint kiderült, a szálláshoz nem tartozik saját parkoló, a szomszédos foghíjtelken lehet megállni, majdnem fél kilométerre a panziótól. A telefonunkon lévő térképen megmutatta, hogy jutunk oda, majd rábökött arra a pontra, ahol a panzió bejáratát találjuk. Ezután szó nélkül sarkon fordult, visszacsattogott a panzió irányába, mi pedig lefőve álltunk a kis utcában.

– Gyertek – mondta Laci, miközben megsimogatta a karomat. Betettem Gergőkét a gyerekülésbe. Leparkoltunk a telken és a bőröndökkel, valamint az idő közben egyre nyűgösebbé váló kisfiunkkal elindultunk arra a helyre, amit a férfi mutatott a térképen. Kis utcákon, árkádok alatt haladva jutottunk be egy belső udvarra, ahol egy szerény tábla hirdette a panziót. Beléptünk az ajtón a félhomályba, a recepciós pult mögött pedig ott pihegett a férfi, aki az előbb faképnél hagyott minket.

– Megérkeztünk – mondtam Gergőkével a karomon, őszinte mosollyal az arcomon, de ahogy találkozott a tekintetem a férfiéval, azonnal kiszállt belőlem még az életerő is. Nem láttam még olyan embert, akiből ennyire feltűnően áradt volna a negatív energia. Szúrós szeme szinte égette a bőrömet, és azonnal elfordultam. A recepciós szótlanul a pultra tette a formanyomtatványt, a tollat. Laci kitöltötte a papírt, a férfi ezután szinte kitépte a kezéből a lapot, a tollat pedig egyenesen a kukába dobta, majd egy kis dobozt tett elénk. Egy szobakulcs és két távirányító volt benne.

– Tévé és légkondi, távozáskor kéretik nem elvinni – hallottuk rekedtes orgánumát, majd oldalra fordult és visszahangosította a tévét.

Elindultunk az emeleti szobába, de ott a küszöbön kellett volna visszafordulnunk. Az ajtót kinyitva olyan áporodott szag csapott meg minket, amit csak a pincében érez az ember. A falakból és a bútorokból áradt a por semmihez sem hasonlítható, fullasztó illata. Lacival egymásra néztünk, ő pedig próbált bátorítani, megcsókolt, de Gergőke kapálózása riasztott fel a sokkból. Már nagyon kellett pisilnie. Laci bekapcsolta a légkondit és ledobta magát az ágyra.

Beléptem a fürdőbe, felnyomtam a villanyt, és éreztem, ahogy felfordul a gyomrom. A zuhanyzó szélét fekete, ragacsos anyag vette körbe az üvegfal tövében, a tálca hófehérjét pedig megtörték a sárgás és szürkés foltok. A lámpa vibráló, sárga fénnyel töltötte meg a minden részletében barna helyiséget. A falakat a plafonig sötétbarna csempe borította, de ilyen színű volt a vécécsésze, a tartály és a mosdókagyló is. A vízköves csapból pedig ütemesen csöpögött a víz... Felnéztem a tükörre és felsikoltottam.

Dermedten álltam, a csótány viszont megmozdult és Gergőkét felkapva kifutottam onnan. Lacihoz rohantam, és épp szólni akartam neki, hogy pakoljunk és menjünk, amikor láttam, hogy nem az ágyon fekszik, hanem ott áll a szoba másik oldalán. Verejték csorog a homlokáról, teste és karja ütemesen mozog fel és le, és fél cipőjét a kezében szorongatva csapkodja a parkettát. Ekkor a csótány, akire vélhetően vadászott, átszaladt az ágy alatt, egyenesen felém.

Gergőkével a karomon szélsebesen megfordultam, és rohantam az ajtó felé, ami ekkor felcsapódott, és a takarítónő rontott be rajta, a csótány pedig átugrott a küszöbön és felszabadult a szoba fojtogató fogságából. A nőt félrelökve, a csótánnyal együtt rohantam le a lépcsőn, el a recepciós pultban lassan felemelkedő, és szólása készülő férfi előtt. Meg sem álltam az autónkig. A kulcs persze nem nálam volt, nem is gondolkodtam, egy másodpercig sem akartam tovább ott lenni a panzióban.

Percek múlva megjelent Laci, a csomagokat húzta maga mögött. Szótlanul bepakolt és csak akkor hallottam a hangját, amikor hazafelé robogtunk az autópályán.

– Legalább volt légkondi – mondta és előtört belőlünk a nevetés.

Beáta történetét Ághy Melinda jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock