Kettőnk kapcsolata a legnagyobb csoda, de az igazi ajándék az, ahogy szereted a fiamat

Itt vagy és olyan társ, férj vagy, amiről mindig álmodtam. Itt vagy és bár nem a vér szerinti gyereked a fiam, mégis csodás édesapja lettél.

Tudom, milyen félelmetes volt ide megérkezned. Neked, az örök szabad vándornak, a betörhetetlen és megzabolázhatatlan csavargónak. Tudom, mert én is ilyen voltam. Sokan nem értették, ahogyan nálad sem, mi a különbség a megszelídítés és a betörés között. Aztán találkoztunk. Sok-sok kitérővel, megszenvedett és megtanult leckével, de találkoztunk.

Bevallom, én örülök, hogy csak most. Hamarabb nem lett volna jó. Nem, mert idáig tartott, amíg mindent ki-és megdolgoztunk, amit kellett. Minden tapasztalás csiszolt, formált bennünket, hogy megtanulhassuk, mit akarunk és mit nem. Minden tapasztalás többé, jobbá tett bennünket. Ha hamarabb találkozunk, forrófejűen, tapasztalatlanul, elrontottuk volna. Nem álltunk készen. Mégis van valami felsőbb rendező erő, ami terelgetett bennünket. S milyen jól tette!

Soha nem akartál gyereket, és most nézlek, ahogyan a fiammal együtt vagy. S nézem, ahogyan ő van együtt veled. Olyan melegség ömlik szét a szívemben, hogy szinte belegyengülnek a térdeim. Amikor hazaérsz, megszeretgetsz, ölelsz, ahogy szoktál. Utána mész hozzá is, ugyanolyan ragyogó tekintettel, mint hozzám, s köszönsz. Pacsiztok, vigyorogtok, két pasas, egy felnőtt meg egy félig az. Imádlak figyelni benneteket! Látom, a fiam mennyire önfeledten önmaga veled is. S te ugyanúgy.

Emlékszem az első suta, félszeg közeledéseitekre. Mindketten akartátok, ez nem kétséges. De neked még soha nem volt gyereked, erre most készen kaptál egy fiút. A fiamnak soha nem volt pozitív apa-, férj- és kapcsolatképe. Veled kapta meg ezeket is. És ösztönösen, rögtön biztonságban érezte magát.
Látta, hogyan viselkedsz velem, hogyan viselkedünk együtt. Látta, én kivé váltam melletted. És érezte, hogyan fordulsz felé. Sokat beszélgettünk, beszélgetek vele erről azóta is.

Először csak félénken megpaskoltátok egymás hátát, egy-két óvatos életjel-érintést tettetek. Aztán már meg-megsimogattátok a másik karját, hátát, majd öleltetek is. Az első hármas ölelést soha nem felejtem el. Te meg én összebújtunk a kanapén. Bejött a fiam, egy pillanatra megállt, aztán olyan hevesen és akkora szeretettel, szó szerint ránk vetette magát, hogy tudtam, megérkeztünk. Egy család lettünk. Azóta sokat öleltünk így: állva, összekapaszkodva. Érezve, ez az, ami megtart a világban.

Látni lehetett, hogy egyre jobban feloldódtok. Nyilván az alap az volt, hogy maradéktalanul elfogadtátok egymást. Elvárások nélkül, csak engedte mindenki mindenkinek, hogy önmaga lehessen. Ítélkezés nélkül simultunk egymásba. Egy idő után elkezdtetek viccelődni egymással. Olyan igazi férfi módon, amit csak pasasok tudnak egymás között. Néha cinkosan összevigyorogtatok. És igen, néha különvonultatok beszélgetni. Férfi a férfival. Soha nem zavartam meg, de csöndes örömmel hallgattalak benneteket a konyhából.

Egy idő után hallgatott rád. Tapasztalta, hogy amit mondasz, tanácsolsz, az megállja a helyét. És eljött az az idő is, amikor összekacsintva, közösen viccelődtetek velem. Kikerekedtünk. Ma már vannak pasis programok és vannak közös, családiak is.

Az, hogy mi ketten együtt vagyunk, a legnagyobb csoda. Mégis, az igazi ajándék az, hogy végre átélhetem, milyen tiszta, igaz és őszinte szeretettel telt kapcsolat van közted és a fiam között. Az igazi ajándék az, hogy ilyen útravalót adsz neki.

Köszönöm!

Nyitókép: Shutterstock