Tudom, hogy ez a normális, mégis nehezen engedem el a fiam kezét

Tény, hogy a fiam egy Buddha. Az volt már a hasamban is. A hiperszuper ultrahangon - amikor először láttam -, pont úgy ült. Mint egy Buddha. Törökülésben, a mellkasa előtt összekulcsolt kézzel. Az arcáról béke sugárzott. Megilletődtem. Amikor megszületett, akkor is ilyen volt és ilyen is maradt. Bármi történt vele, velünk, ezt megőrizte. Ahogyan az állandó jókedvét, derűjét, a folytonos mosolygását is.

Tizennyolc éves, de még mindig látom a kisfiút benne. Ahogyan ránézek, azonnal ellágyulok. A szívem tényleg csordultig telik egy szóban elmondhatatlan szeretettel. A szakálla és a bajusza alatt én még látom a pofiján a kis pamuskákat. A tekintetéből a mai napig olyan végtelen tisztaság és szeretet sugárzik, hogy elmerülök benne, mint egy tóban. A talpa hihetetlen módon még mindig olyan puha és sima, mint babakorában. Persze, látom, hogy már kész férfi. De azt hiszem, egy anya, amíg él, látja a gyermekében az aprót, a kisbabát. Mindig rácsodálkozom, hogyan telt el így ennyi év. Egy szempillantás alatt?

Ezek a kérdések szertefoszlottak, olyan csodás volt érezni, ahogyan bennem növekszik. Amikor pedig végre megérkezett, egyetlen szempillantás alatt minden eltűnt belőlem. Csak a szeretet maradt. Olyan, amit addig soha nem tapasztaltam. Letaglózott és felemelt egyszerre.

Az együtt töltött tizennyolc évben egyszer sem éreztem, hogy a terhemre lenne. Egyszer sem merült fel bennem, hogy jó lenne, ha nem lenne itthon. Persze, szuper volt, amikor volt egy kis énidőm, mert a nagyik besegítettek. De a mai napig alig várom, hogy haza érjen. A mai napig úgy szívom be az illatát, mint babakorában. És imádom, hogy kamaszként is csupaszív. Hiszem, nem attól lesz egy kamasz tüskés, mert kamasz. Szeretném hinni, hogy a fent említett két dolog számít. Az alaptermészete és a nevelés.

Ott voltam neki, de hagytam, hogy próbálgassa a szárnyait. Ezt nagyobb korában sokszor megköszönte. A mai napig odatartja vigyorogva a szőrös képét: na, anya, adj egy csókot. Nem zavarja, ha látják. Hazahozza a barátait, itt bandáznak nálunk. Előttük is mindig kimutatja, mennyire szeret. Ezért végtelenül hálás vagyok.

Most, hogy már itt az idő, és lassan tényleg kirepül, vegyes érzések vannak bennem. Öröm, mert látom felnőni. Tanúja lehettem egy ember, egy lélek fejlődésének. Végigkísérhettem életének minden percét, történését. Látom, milyen csodás emberré vált. Izgatottan várom, hogy családot alapítson, s unokákkal ajándékoz meg. Közben érzem az elmúlás nehézségét, hogy hamarosan minden megváltozik. Nem itt él majd velünk, nem ide jön haza. Nem én főzök majd rá, nem én várom haza. Akármilyen jól kezeljük, akármennyit beszélünk róla, ahogy közeledik az idő, összeszorul a gyomrom. Végleg elmegy majd.

És ebben a helyzetben újra megajándékozott az élet egy gyermekkel. Nem, nem én szültem. A testvéreméknek született egy tüneményes kislánya. Párhetes kora óta vigyázunk rá. Sokat van velünk. A fiam született édesapaként dédelgette, mintha csak a sajátja lenne. A kapcsolatunk a pici lánnyal hihetetlen szoros. Hála a létének, újra babázhatok. Újra átélhetem, milyen, amikor egy pici gyermek ölelésre tárt karral, nevetve rohan felém. Minden alkalommal úgy örül, hogy valósággal felborít.

Megfürödhetek a tisztaságában, a szeretetében, az elfogadásában. Minden vele töltött alkalommal úgy feltöltődöm, hogy nem is tudom elmondani. Progamokat csinálunk kettesben, vagy a családdal, mindegy, a lényeg, hogy még a fiam kirepülésének átmenetét is könnyebbé teszi. Nemcsak szeretem, nosztalgiázom is kicsit. S nem vitás, átsegít ezen az időszakon. Mi ez, ha nem az élet csodája?

Nyitókép: Shutterstock