Mire észbe kapsz, már késő: addig fogd a kezét, amíg megteheted

Hadd meséljem el Ági néni történetét, aki szó szerint a halál torkából jött vissza. Visszajött, mert élni akart, és mert úgy érezte, van még itt dolga. Komoly leckét kapott, és biztos abban, hogy bármeddig tart az élete, innentől fogva sokkal jobban tudja értékelni az embereket, pláne azokat, akik a hét minden napján szeretik őt, és gondoskodnak róla.

Ági néni a maga 85 évével sok mindent látott és hallott, sokat tapasztalt. Amíg ő kórházban volt, az unokájával, Nórival tartottam a kapcsolatot, és az ő történetük kapcsán jöttem rá arra, mennyire romlott világ ez, hiszen

Ági néninek két gyermeke és két unokája van, és már egy ükunokával is büszkélkedhet. Az idő nagy részében otthon ül, rejtvényt fejt, olvas, kvízműsorokat néz, de akkor a legboldogabb, amikor meglátogatják a szerettei, bár Svédországban élő lánya hét éve nem járt itthon...

„Átlagos szombati nap volt. Anyával a helyi piacra mentünk, hogy vegyünk pár dolgot, aztán hívott a mama. Rossz érzésem lett, kapkodva kerestem a mobilom, és nem ő, hanem a szomszédja szólt bele a telefonba. Elmondta, hogy rárúgta az ajtót a nagyira, mert hallotta, hogy jajgat, és most várják a mentőt. Egy pillanat alatt lepergett előttem az életem, és csak arra gondoltam, hogy nem veszíthetem el. Nem tudtam sírni, nem jöttek a könnyeim, de csak az járt a fejemben, hogy még nem mehet el, nincs itt az ideje" - mesélte Nóri.

Később kiderült, hogy Ági néni sztrókot kapott, és óriási szerencséje volt, hogy ilyen hamar rátaláltak, és rögtön orvosi ellátást kapott. Pár hétig kórházban volt, alaposan kivizsgálták, és hamarosan egy rehabilitációs központba szállítják, ahol azon fognak dolgozni, hogy mielőbb talpra álljon, és működjön a – ahogy ő mondja – keresztrejtvényfejtő bal keze, mert az még nem az igazi.

De térjünk vissza az emberi kapcsolatokra, és arra, miért csak akkor kezdik el értékelni egymást az emberek, amikor baj van. Nagy baj.

„Amikor kórházba kerültem, Nórika rögtön bejött hozzám, ahogy a lányom is, de a másik unokám nem. Mondták, hogy a Kati 6-ig dolgozik, és csak 5-ig van látogatási idő, de jól esett volna, ha legalább egyszer rám néz, vagy felhív, hogy vagyok... A Svédországban élő lányom, Gabi viszont hét év után ott állt a kórházi ágyam mellett. Arra keltem, hogy megszorította a kezemet, én pedig hirtelen azt sem tudtam, mi történik. Semmit nem változott, csak a ráncai lettek mélyebbek.

Annyiszor jöhetett volna, és én úgy vágytam arra, hogy újra egyesüljön a család, de ehhez az kellett, hogy kórházba kerüljek, és kis híján meghaljak. Szerintem, mire újra hazalátogat, én már nem leszek életben, amikor minden rendben van, jól el van az anyja nélkül..."

- zárta rövidre Ági néni, aki lábadozás közben sokat gondolkodik azon, miért alakult ez így.

És itt szeretnék megállni egy pillanatra, és kitombolni magamat, mert ezt a történetet hallva olyan szintű igazságtalanságot, szomorúságot és dühöt érzek, amit csak az emberek tudnak kiváltani belőlem. A szívtelen, önző, énközpontú emberek, akik nem értik, hogy addig kell(ene) megbecsülni egymást, amíg lehet.

Nincs időd a nagyszüleidre, a szüleidre, a pasidra vagy a barátnődre, mert sok a munka? Zsúfoltak a hétvégék? Fontosabb egy hétvégi századik buli, mint a szeretteid? Na, ne etess, kérlek... De, ha ma azt mondaná bárki, hogy ez az utolsó napod velük, gondolom ordítva zokognál, és bármit megtennél, hogy még egy kis időt velük tölts.

Miért akkor jössz rá, milyen jók voltak hozzád a szüleid, amikor már nincsenek köztünk? Tényleg azt gondolod, hogy attól, hogy márványból van a sírkő, mindennap friss virágot viszel rá, és beszélsz hozzájuk az égre meredve, bármi is megváltozik? Az elvesztegetett időt semmi nem hozza vissza! Nem, nem azt mondom, hogy ne vigyél virágot, és ne gyújts mécsest, de kérlek, addig tölts időt a szeretteiddel, amíg itt vannak, és elmondhatod nekik, mennyire szereted őket! Hidd el, hogy nincs ennél nagyobb kincs a világon!

Nyugodtan folytathatnám a sort a miértekkel, de azt érzem, felesleges. Pedig nem kellene megtapasztalnia senkinek azt, milyen érzés (akár csak majdnem) elveszíteni valakit, akit szeret, nekem már csak elhiheted, hiszen anyukám egyik pillanatról a másikra hagyott itt...

Soha nem fogom megérteni, hogy Ági néni lánya az elmúlt években miért nem gondolt arra, hogy meglepi idősödő édesanyját, aki bármelyik pillanatban elmehet, hiszen az élet bármikor véget érhet. Miért csak akkor érezte szükségét annak, hogy haza száguldjon, amikor úgy érezte, utoljára mosolyoghat rá az édesanyja ebben az életben. Dehát, az ember már csak ilyen... Sokszor csak akkor becsüli meg azt, amije van, amikor már elvesztette, vagy nagyon közel kerül ahhoz, hogy elveszítse...

Nyitókép:Shutterstock