Vele minden tökéletes volt, addig a bizonyos napig...

Imádtam minden vele töltött pillanatot, és szívből gyűlöltem nélküle létezni. Valahol a tudatom mélyén sejtettem, hogy egy nap véget ér majd ez az idilli állapot, de egyelőre boldogan ringatóztam benne.

Teltek a percek, de csak nem bukkant fel. Megelégeltem a várakozást, és elindultam a hazavezető úton. Habár még nem éltünk együtt, de minden éjjel nála aludtam. Most sem terveztem másként. Vágytam már az érintésére, a széles vállaira, a megnyugtató közelségére. Hosszú és fárasztó nap volt mögöttem. Kétszáz fős rendezvénnyel, ezernyi problémával. Vigaszt nyújtott, hogy a vártnál bő három órával előbb végeztem.

Ráérősen sétálgattam, mert a szerelmem a telefonban jelezte, hogy nem számított rám ilyen hamar, de már pattan is a kocsiba, és száguld értem. Mivel autóversenyző, ezt sajnos nála szó szerint kellett érteni. Mindig féltettem, hogy egyszer baja esik, de láttam rajta azt a fajta imádatot, ami ellen teljesen tehetetlen vagyok. Ráadásul büszke is voltam rá. Végre volt egy pasim, akire felnézhettem, aki tudta, hogy mit akar tőlem, magától és az élettől. Pezsgő társasági életet éltünk: mindenki ismerte, és ő is mindenkit ismert. Ezáltal hirtelen engem is megismert a vidéki város színe-java.

Bár leginkább csak a "Robi barátnője" jelzőt aggatták rám.

Egy percig sem rejtették véka alá a véleményüket, hogy én csak a "jelenlegi" csaj vagyok. Volt már sok, és majd jön is a következő. Nem vettem a szívemre, hiszen ők nem tudhatták, amit én tudtam. Nem érezhették azt a különleges erőt, ami minket összekötött. Közben persze dacoltunk a bő tíz éves korkülönbséggel, az eseménydús múltjával, az én megélt veszteségeimmel - de úgy éreztük, révbe értünk. Mi sem bizonyítja jobban, hogy már a harmadik randin megbeszéltük, hogy bár neki már van egy lánya, nekünk is lesz közös gyermekünk.

A telefon rezgése lendített ki a mélázásból. Ő hívott. Lelkesen szóltam bele, és már újságoltam is, hogy a Jókai térnél járok, de nem osztozott az örömömben. Kicsit dühösen vágta rá, hogy az jó, mert ő viszont a teremnél vár... Nem értettem. Hogyan kerülhettük el egymást? Mindig ezen az úton jártunk haza. Teljesen ésszerűtlen lett volna bármely másik útvonal. De még mielőtt kérdezhettem volna, egy "Akkor jövök!" morgással rám tette a telefont.

"Szegény, biztosan nagyon fáradt" - gondoltam. Az első perctől kezdve lenyűgözött, hogy nem esett neki nehezére, hogy éjszaka kell mászkálnia értem. De most valami kicsit más volt. Hangos fékcsikorgás jelezte, hogy megérkezett. Gyorsan bepattantam, és hajoltam a jól megszokott, hosszú csókért, de csak egy rövidebbre futotta. Szemet szúrt, hogy nem úgy nézett ki, mint aki most ébredt. Zaklatottnak tűnt. Nem tudtam ezt mire vélni. Ugyanakkor a helyzet annyira furcsa volt, hogy szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Na, meg az akkor már közel 18 órás ébrenlét is éreztette a hatását. Alig vártam, hogy bevessem magam a zuhany alá.

Mivel a fürdő a földszinten volt, a háló pedig az emeleten, így gyakran csak beléptem, ledobtam a ruháim, és már léptem is a jóleső vízsugár alá. Most is ez volt a terv, de aztán meggondoltam magam. Felmentem, hogy még egyszer megöleljem az emberemet, mert bár nem tudtam, hogy mi baja, de akartam, hogy érezze: szeretem.

Ahogy beléptem a szobába, egy émelyítően édes illat csapott meg, és elfogott valami furcsa remegés. Belülről jött. Az agyam nem volt képes feldolgozni az infót. Pezsgős üveget, poharakat, összegyűrt ágyat és a sebtében pakoló, zavart kedvesemet láttam. Nem eresztette bő lére a magyarázatot. Mindössze annyit mondott, hogy a tesója és annak két barátnője volt ott. De miért a hálóban? És miért csak két pohár volt?

Nyitókép: iStockphoto